Dr. Gaál Botond honlapja

Új kilátások az evangélikus-református párbeszédben[1] - Nagygeresd, Leuenberg - Elértünk-e valamit, várhatunk-e valamit?

Gaál Botond

 

 

 

Debreceni Református Hittudományi Egyetem

 

 

Azt a kérést kaptam, hogy elsősorban az úrvacsorával kapcsolatos evangélikus-református párbeszédről, illetve gyakorlatról tartsak előadást, s mivel erre igent mondtam, tisztában kell lennem azzal, hogy a legeslegnehezebb teológiai feladatot vállaltam magamra. Ugyanis, pontosan ott van a választóvonal az egyes keresztyén felekezetek között, ahol össze kellene kapcsolódniuk egy közösséggé, a Krisztus testévé. Ez pedig az úrvacsora, azaz egy olyan asztalközösség, amely a legerőteljesebben fejezte és fejezi ki az összetartozást. Ma a keresztyének közötti különbség, vita, elkülönülés legmélyebb szakadékát éppen az úrvacsora értelmezése okozza. Ezért nagyon is jogos annak a kérdésnek a fölvetése, hogy Nagygeresd és Leuenberg hozott-e eredményt, ha igen, akkor milyet, s várhatunk-e valamit. Szeretném előre bejelenteni, hogy én erre a megdöbbentő kérdésre – lehetséges, hogy evangélikus lelkész-hallgatóim csodálkozására – mégis igennel fogok felelni, illetve erre a megbotránkoztató helyzetre igenis biztató megoldást fogok fölvázolni.

 

Kezdem a dolog nehezebb részével. Vissza fogunk menni a 16. századba és megpróbálunk szót váltani Lutherrel, Zwinglivel és Kálvinnal. Előbb azonban nagy vonalakban húzzuk meg a történelmi szálakat a Reformációtól mindmáig, hogy lássuk, mi értelme van vizsgálódásunknak. Súlyosabb kifejezéseket használva, s komolyan véve reformátor atyáink hit-örökségét, együtt vallhatjuk: a történelmi emlékezetünk soha nem hagyhat ki! Ezért kérdezzük őket is: vajon látták-e előre, hogy az a tanítás, amelyet az úrvacsorával kapcsolatban megfogalmaztak, annak az lesz az eredménye, hogy utódaikat évszázadokon keresztül ennyire stabilan megosztja, amint azt ma tapasztaljuk? Szerintem nem. Őket ugyan fölöttébb nyugtalanította az a kérdés, hogy pontosan az úrvacsora dolgában nincs egyetértés, éppen abban a dologban, amely miatt tagadták a transzszubsztanciációt, s amely miatt valamennyien különváltak a római egyháztól, mégis ők ezt valamilyen akadémikus vitának foghatták föl, s nem gondolták, hogy ez annyira mélyen átmegy az egyház teológiai köztudatába. A nagy reformátorok – szerintem – meg sem álmodták, hogy a tanításbeli különbségekből később jól kontúrozott, elválasztó vonal lesz a reformáció népe körében, s azt pedig pláne nem, hogy a közöttük folyó vita a jelenlegi megosztottsággá merevedik. Aztán jöttek a következő nemzedékek, s a szakadék egyre mélyült. Ott maradt azonban egy belső vágy sokakban: az egybetartozás érzése, mivel közös gyökérből sarjadzott mindegyik. Sokak szinte tudattalanul, mások pedig hittel érzeték át Pál apostol igéit: „Ha a gyökér szent, az ágak is azok!” (Rm 11,16) Megkezdődött egymás keresése. Tudjuk, mi lett ennek az eredménye Németországban a Reformáció 300 éves évfordulóján, de ennek lett a gyümölcse hazánkban az „ágostai és helvét hitvallásúak” Nagy-Geresdi Egyessége is 1833-ban.[2] Ott még vagy már nem voltak teológiai érvek, csupán a testvérek egymásra találása történt meg. De a 20. század keresztyénsége az egész világon még erőteljesebben kiáltott a távolra került testvér után, s ennek lett az eredménye az a sok-sok felekezeti dialógus, amelynek szellemi hullámai még ma sem nyugodtak le életünkben.[3] Hogy ez tényleg így volt, illetve így van, azt misem jelzi jobban, mint a németországi helyzet. Tudjuk, hogy – a rendkívül nehéz helyzetük ellenére – már a Hitvalló Egyház tagjai is kezdeményeztek egyfajta dialógust az úrvacsora kérdésében. Aztán a Második Világháború után ez kiszélesedett az egész kontinensre és egész sor párbeszédet eredményezett. Ennek a szellemi mozgásnak lettek a kiemelkedő eseményei „Az úrvacsoráról szóló Arnoldshaini Tézisek” 1957-ben, majd e tézisek „Tisztázásai” 1962-ben és maga a „Leuenbergi Konkordia” 1973-ban.[4] Ennek megfogalmazásában már a mi hazai evangélikus és református teológusaink is részt vettek. Magyarországi folytatásként elsősorban az Evangélikus Országos Presbitérium határozata említendő, amelyben világos állásfoglalás történik arról, miként látják a saját helyzetüket a magyar ökumenén belül. Ez az 1974-ben kiadott „nyilatkozat” nem említi Nagygeresdet, de világosan utal annak történelmi jelentőségére: „Az Országos Presbitérium megállapítja, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház sok nemzedékre visszamenő történelmi hagyomány alapján ténylegesen úrvacsorai és szószéki közösségben él a Magyarországi Református Egyházzal és ugyanilyen nyíltsággal tartott kapcsolatot a külföldi reformátori egyházakkal eddig is, ezért a Leuenbergi Konkordia szövegezése nem alkalmazható szó szerint a magyarországi egyházi helyzetre.”[5] Ezt követően az Országos Presbitérium elfogadja a Konkordiában megfogalmazott „egyházközösséget, mely magába foglalja az úrvacsorai és szószéki közösséget, valamint az ordináció kölcsönös elismerését és az intercelebráció lehetővé tételét”.[6] A következő szakaszban azonban már megjelenik egyfajta óvatosság, szerintem jogosan: „Az Országos Presbitérium a reformátori egyházak közötti egyházközösséghez elegendőnek tartja az egyetértést az evangélium és a szentségek értelmezésében, ahogyan azt a Leuenbergi Konkordia első része megfogalmazza a 6-16. pontokban, viszont az úrvacsora, a krisztológia és a predesztináció értelmezésére nézve, ahogyan azt a Leuenbergi Konkordia második része tartalmazza a 17-34. pontokban, szükségesnek tartja a további teológiai eszmecserét, hogy a formális tételekben kifejezett egyezés valóságos egyetértéssé mélyüljön.”[7]

 

Mármost Önök, Evangélikus Lelkipásztor Testvéreim, pontosan erre kérdeznek rá: vajon valóságos egyetértéssé mélyültek-e az egyházaink teológiai tételeiben megfogalmazottak? Különösen is kérdezzük ezt most az úrvacsorával kapcsolatban. Bizony, itt azt kell mondanunk, hogy nem. Nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert nem tettünk érte eleget. A Konkordia négy nagyobb fejezetben foglalja össze az atyák szándékát. A harmadik fejezetben valóban említi az úrvacsorát, a krisztológiát és a predestinációt, mint amelyek központi jelentőséggel bírtak és bírnak abban, hogy az ezekben mutatkozó nagyfokú nézetkülönbségek akadályozták meg a létrejöhető egyházközösséget az evangélikusok és a reformátusok között. Megítélésem szerint ehhez nem kellett volna ökumenikus közvetítés a Magyar Ökumenikus Tanács részéről. A Tanács elsősorban egyházpolitikusoktól függő fórum, teológiai munka szempontjából egy csendesen szendergő testület. Az Önök Országos Presbitériuma „teológiai eszmecserét” kívánt, s ez nagyon gyér formában valósult meg, ha egyáltalán volt ilyen a fölsorolt három kérdésről. (A Magyarországi Református Egyháznak van egy tudományos fóruma, az un. Doktorok Kollégiuma. A Rendszeres Teológiai Szekció elnökeként szeretném fölajánlani, hogy ezeket a kérdéseket vizsgáljuk meg közösen és nézzük meg, hogyan tudnánk közelebb kerülni egymáshoz, ezzel is segítve a Leuenbergi Konkordia szándékának megvalósítását.)

 

Most három kérdést tegyünk föl. Mi okozta a gondot az úrvacsorával kapcsolatban? Hogyan látjuk mai helyzetünket? Merre kereshetünk kiutat? Mind a három kérdést föl kell tennünk ahhoz, hogy majdan megnyugtatót mondhassunk mind az identitásunk, mind pedig a testvéri közösség megtalálása dolgában. Igazából amit ma mondhatunk ezekről a kérdésekről, éppen a Leuenbergi Konkordia által kiváltott nemzetközi párbeszéd eredményeként jött létre, amely párbeszédből csak nagyon kevés jött át a magyar teológiai életbe. Tehát éppen az egymás megértésének a vágya vezetett oda, hogy nemzetközi szinten, jobban mondva a nemzetközi tudományos teológiai életben igenis vannak biztató és ígéretes jelek. Erre érdemes figyelnünk.

 

A múlt öröksége

 

Már a kezdet kezdetén lényeges eltérés mutatkozott az úrvacsora értelmezésében. Lényegében elegendő Luther, Zwingli és Kálvin vitájára gondolni. Kálvin mint aki egy nemzedékkel fiatalabb volt, már a meglévő vitába kapcsolódott bele. Kemény ítéletek, sőt vádak hangzottak el egymás ellen, az utódok részéről is, s ennek hullámait érezzük még ma is. Mi azonban ne úgy próbáljunk előre menni, hogy attól függjünk, kit melyik szél ereje kapott hátba. Próbáljunk most egy kicsit független gondolkodók lenni, amint Pál apostol is az volt.

 

Én matematikus, fizikus és teológus vagyok, szerzett tudásomat igyekszem Isten igéjének jobb és gazdagabb megértése érdekében használni. Eszköznek tekintem mindazt, amit ajándékba kaptam, mint azt a reformátorok is vallották. Ott kezdődik ez a probléma, hogy a reformátorok korának is volt egy bizonyos kultúrája, szellemisége, ismeretanyaga. Ők mind nagy műveltségű emberek voltak, koruknak kiváló gondolkodói. Ezért akár Luthert, akár Zwinglit, akár Kálvint nézem, mindegyikőjükben azt a közös indítékot látom, amely vezette őket, hogy az önmagát valóságosan közlő Úr Krisztus áldozatára kívántak rámutatni. Ez Isten és ember előtti alázatra indította őket. Egyrészt elismerték Isten igéjének kimeríthetetlen gazdagságát, másrészt nyilvánvaló volt előttük, hogy teológiájuk magán hordozza az emberi hitismeret jegyeit és a hitbeli engedelmesség fogyatékosságait. Ezért ajánlották minden kor emberének, hogy a Szentírás mércéjével mérje le tanításukat. Ezt később a Sola Scriptura reformátori elvben tömörítették, ami a Scriptura valde prima szemléletet jelentette számukra, azaz mindenek előtt a Szentírás. És most már elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy őket is megkérdezzük, miért úgy gondolták végig a Krisztusról szóló tanításukat, ahogyan azt tették.

 

Volt a görög tudománynak egy nagyon nehéz gondja. Nehezen tudta értelmezni a teret, az időt és a valóságosan bennünket körülvevő anyagi világot. Platón nagyon előkelő helyre tette a teret, át akarta hidalni vele az ideák világát és a természet világát, de végül is nem tudott vele mit kezdeni, valamilyen „köztes” ideának fogta föl. Nem mozog, mozdulatlan tartály. Arisztotelész azt mondta a térről, hogy az a testeket körülvevő valami, ami mennyiségileg mérhető és hatást gyakorol a testekre. Tartály, de nem mozdulatlan. A sztoikusok viszont úgy képzelték el a teret, mint amit a test hoz létre magának a létezéséhez. A test kiterjed, ezért mozog a kozmosz, egyébként nyugalomban lenne. Mindezek alapján a görögök valamennyien eljutottak az istenségig. Isten vagy a Jó ideája, vagy az első mozdulatlan mozgató, vagy a mindenben jelenlévő erő. Ezt találta a keresztyénség, s ilyen körülmények között kellett megfogalmaznia Krisztus inkarnációját. A semmiből való teremtés tanítása alapján világosan látták, hogy Istent magát nem lehet a görögök mintájára fölfogni, azaz nem lehet olyan létezőnek tekinteni, aki téri és idői viszonyban van az univerzummal. Hagyományos görög fogalmakkal kifejezve, Istent nem tartalmazza semmi, hanem inkább ő tartalmazza az egész mindenséget, de nem a testi értelemben való tartalmazás szerint, hanem az ő ereje, hatalma által. (Kol 3,3) A niceai teológusok számára – elegendő csupán Athanászioszra gondolnunk – a görögök térfogalma nem volt használható, mert Jézus Krisztusban Isten úgy öltött testet, hogy belépett emberi terünkbe, azaz emberré lett anélkül, hogy elhagyta volna Isteni „helyét”, azaz megmaradt annak, aki mindig is volt: végtelen, mindenható és örökkévaló, akit nem lehet tökéletesen befogni a véges lét korlátai közé. Ő minden téren és időn felől álló Teremtő hatalom, az ember pedig a maga teremtmény voltában alá van vetve a térnek és az időnek. Nem lehet tehát a görögök tartályképzetét használni Isten testetöltésének titkára.[8]

 

Mármost innen ágaznak el az utak. A niceai teológiában az arisztoteliánus gondolatok nem kaptak helyet, ugyanakkor pedig azt látjuk, hogy egyszer csak fölbukkannak és Aquinóinál már meg is jelennek az úrvacsora szubsztancia és akcidencia fogalmaiban. Mivel szét kellett választani a kettőt, azonnal gondként merült föl a realis praesentia kérdése.[9] Amint tudjuk, ezt Tamás úgy oldotta meg, hogy megkülönböztetett egy speciális prezenciát Krisztusra vonatkoztatva, miszerint Ő testileg jelen van a kenyérben és a borban. De mivel ez nem metrikus és nem kvantitatív jelenlét, csak úgy lehetett értelmezni, mint egy kiterjedés nélküli valamit, éppúgy mint egy matematikai pontot.[10] Ez a látásmód gyakran megtalálható volt a 15. század végén és a 16. század elején, és ezt bizonnyal Luther Márton is ismerhette.[11] Viszont ő határozottan ellenezte a transzszubsztanciáció tanítását. Arisztotelész első mozdulatlan mozgatója nagyon nem tetszett neki. Választás elé kerülhetett. Az a kérdés merülhetett föl benne, miként lehet Krisztus emberségének és istenségének egységét megőrizni. Ekkor dönthetett amellett, hogy ennek az egységnek a garanciáját az „Ember-Krisztusban” találta meg, azaz a betlehemi csecsemőben. Végső következtetésként eljutott odáig, hogy bár ellenezte az átlényegülés tanát, de félt a Zwingli-féle szélsőséges szimbolizmustól is, továbbra is fenntartotta, hogy Krisztus testileg van jelen az úrvacsorában: „Ehhez mi ragaszkodunk, és mi azt is hisszük és tanítjuk, hogy az úrvacsorában esszük és magunkhoz vesszük Krisztus testét valóságosan és fizikai módon.”[12] Tudjuk, hogy ezt Krisztus omnipraesentiájával magyarázta.[13] Nem a skolasztikus abszolút nyugalmi pont magyarázó elvét vette kölcsön, hanem Istennek az abszolút hatalma és cselekvése felől értelmezte a dolgot és fejtette ki teológiai álláspontját. Ez egybecsengett a mennybement Krisztus értelmezésével is, amit ő az Atyával való tökéletes együttlétként fogott föl, amikor és ahol már nincs tér és idő, s maga Krisztus sem téri-idői-testi formában van Isten előtt.

 

Mármost a katolikusok, evangélikusok és reformátusok egyaránt hangsúlyozzák, hogy az úrvacsorában a teljes Krisztussal való egyesülésről van szó. Valamennyien Krisztus valóságos jelenlétét vallják.[14] A római egyház konszekrálással jeleníti meg, az evangélikusok az omnipraesentiával magyarázzák, a reformátusok pedig Kálvinnal kezdődően következetesen vallják, hogy az úrvacsorában a teljes Krisztussal való közösség garanciája a Szentlélek. Ez utóbbinak a magyarázatával vagyunk még adósok, hiszen az evangélikus és református úrvacsoratan kérdése van terítéken. Ha visszagondolunk a Leuenbergi Konkordiaára, amely említi az úrvacsora, a krisztológia és a predestináció problémáját, akkor azt kell mondanunk, hogy mindhárom egyben krisztológiai kérdés is. Még inkább igaz ez az első kettőre, mert szorosan összefüggenek. Úgyhogy a lutheri és kálvini teológia közötti különbség lényeges kérdései most ebbe a három kifejezésbe tömöríthetők: az un. extra-calvinisticum tétele, Krisztus mennyben való „helye” és az eucharisztikus parousia problematikája. Ezek mind összefüggésben vannak a fönt említett úrvacsora kérdésével is, sőt az úrvacsora-vita van a hátterükben. Kálvin ugyanis másképpen gondolta végig a dolgot. Biblikus logikával szedte rendszerbe teológiai gondolatait. A lutheri elgondolásról az volt a véleménye, hogy mind az inkarnációban, mind pedig az úrvacsorában egy térbelileg korlátozott, helyileg behatárolt Krisztust értelmez. A filozófia nyelvén itt tartályképzetet említhetnénk. Kálvin azonban úgy gondolkodott, hogy az inkarnációban ugyan maga Isten öltött testet Krisztusban, aki valóságos Isten és valóságos ember volt, de istenségére nézve nem hagyta el mennyei trónját. Ebből lett az extra-calvinisticum kifejezés, mivel a lutheri teológia képviselői itt Krisztus istenségének és emberségének az egységét látták veszélyben. Az úrvacsorában pedig Kálvin szerint nem lehet Krisztust testileg a kenyérbe rejteni, mert testileg a mennyben van.[15] Ezen a ponton a lutheri teológia hívei „mennybe zárt” Krisztust láttak, s ebből pedig a híres localis inclusio problematikája, illetve vitája alakult ki. Kálvin és későbbi követői úgy értelmezték az inkarnációt, hogy Isten Fia a térbe és időbe lépett be anélkül, hogy elvesztette volna Istennek a transzcendenciáját a tér és idő fölött. Ugyanígy a mennybemenetel a Fiú transzcendenciáját jelentette a tér és idő fölött anélkül, hogy Ő elveszítette volna a térben és az időben való inkarnációs részvételét.[16] Az úrvacsorában tehát maga Krisztus emel minket magához a Szentlélek által, s így van jelen valóságosan az övéi között. Az úrvacsora egyben azt is jelenti, hogy Krisztus vissza fog jönni az utolsó napon, amint azt a szereztetési igék is mondják. Kálvin igyekszik mindenben szigorúan biblikusan érvelni.

 

Előttünk van tehát két különböző megközelítése ugyanannak a hittételnek, amit a kalcedoni atyák már korábban megfogalmaztak. Azért választottuk a vizsgálódásnak ezt az útját-módját, mert Leuenbergben ezt emelték ki: Jézus istenségének és emberségének kérdését, valamint személyének egységét. Láthatjuk, hogy valóban igaza van a Konkordiának, amikor a reformátor atyák szándékának újmódon való érvényesítését tűzi ki feladatul. Ez csak úgy lehetséges, ha megpróbáljuk jobban megérteni egymás teológiáját, s fölfedezzük benne mindazt a közös vonást, amelynek fölmutatása a reformátorok közös célja volt.

 

Jelenbeli helyzetünk

 

Két nézőpontból érdemes erre néhány percet szánni. Egyrészt a gyülekezeti élet felől, másrészt a teológiai kapcsolatok vagy szándék felől. Ha a gyülekezeteinket nézzük, ott sok szépet és jót mondhatunk el a reformátusok és evangélikusok kapcsolatáról. Talán a múltban intenzívebb volt ez a kapcsolat az ifjúsági szervezetek révén is, s voltak közös úrvacsorázások.[17] Most erről alig hallunk valamit. Az 1960-es és 70-es években Mátészalkán édesapám,Gaál Miklós gyakran segítette a helyi evangélikusok kicsiny közösségét azzal, hogy távol lévő lelkészük helyett bibliaórát tartott nekik. Debrecenben a nők világimanapját együtt ünneplik, volt egy-két közös úrvacsorázás, de – úgy tűnik – semmilyen lényegi közeledés nem történt a Leuenbergi Konkordia szellemében. A híveink erről alig tudnak valamit. Olyasféle csendes, békés egymásmellettiségben élünk. Röviden összefoglalva: én elégedetlen vagyok. Ha a teológiai közeledést nézzük és kérdezzük, elértünk-e valamit, akkor egy igennel és egy nemmel tudnék válaszolni. A teológiáink közötti kapcsolat baráti, sőt testvéri. Belépve az Evangélikus Hittudományi Egyetemre, én egyáltalán nem érzem, hogy más felekezet épületében lennék. Vagy amikor habilitáltatunk evangélikus doktort, nem igen jut eszembe, hogy ő más felekezethez tartozik. Ugyanakkor pedig érzem magam is, hogy mégis csak hiányzik valamilyen párbeszéd a körünkből, amely közelebb hozhatná a két felekezetet egymáshoz.

 

Ha a mai helyzetet elemezzük, fölmerülhetnek egyéb kérdések is mind evangélikus részről, mind református részről. Úgy tűnik, van valamilyen egymás iránti idegenkedés az úrvacsorai közösség tekintetében, aminek bizonyára valami rossz beidegződés vagy tudatalatti oka lehet. Ők mások, tehát nem vehetünk részt az asztalközösségükben – gondolják sokan. Megítélésem szerint a legnagyobb elmaradás abban van, hogy híveink igazából nincsenek teljesen tisztában az úrvacsora lényegével. Mit jelentenek például a szereztetési igék egyes kijelentései: az Úr Jézus hálákat adott, ez az én testem, megtöretett érettetek, ez az én vérem, kiontatott értetek, e pohár ama újszövetség, az én emlékezetemre, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön. Ha a gyülekezeti közösség életében hozhatunk valami változást, akkor mindenek előtt az úrvacsorának ezeket a tételeit kell tudatosítanunk, tanítanunk közösen. Ezt azért hangsúlyozom, mert mindaddig, amíg a rész felől közelítjük meg az egészet, és csak össze akarjuk kapcsolni, ragasztani valamiképpen az evangélikus és református felekezeteket, nem jutunk messzebbre, mint egy társadalmi egyesület. Ha viszont abból indulunk ki, hogy eredetileg a reformátoraink egyet akartak, mégpedig azt, hogy a hívő emberi léleknek közvetlen kapcsolata legyen Istennel és nincs más közbenjáróra szükség, mint Jézus Krisztusra, aki által Isten előtt igaznak nyilváníttatunk, akkor nem szabad a különbözőségeket előtérbe helyezni és válaszfalnak tekinteni. A teológiai nézetkülönbségek nem lehetnek, nem válhatnak törésvonallá a két felekezet kapcsolatában. – Viszont egy bizonyos hűvösen tárgyilagos távolságból szemlélve a két felekezet kapcsolatát, én azt a következtetést vonom le, hogy a gyakorlati gyülekezeti élet szempontjából a helyzet rendkívül bonyolult, illetve összetett. Ezt a bonyolultságot éppen az úrvacsora értelmezése okozhatja. Az egyszerű hívő ember csak annyit lát ebből, hogy vannak gondok, de érteni alig tudja, aligha fogja. Ezen a helyzeten segítenünk szükséges, egyszerűsítenünk kell. Nem tehetjük meg azt, hogy dogmatikailag majd mi felülről megállapítjuk az igazságot, nekik pedig csak el kell fogadniuk. Ez szellemi kiskorúságban való tartása a híveinknek.

 

A jövő kilátásai

 

Merre kereshetünk kiutat? Ez a kérdés a jövő felé fordítja figyelmünket. A 20. század utolsó harmada párbeszédekkel, ökumenikus közeledésekkel telt el. Végre szót kaptak a teológusok. Nagyon sok haszonnal járt, mert napvilágra kerültek olyan dolgok, tények, fölfogások, amelyek segíthetnek megoldani, vagy legalább jobbítani a jövőt. Három nagyon lényeges dologra szeretnék rámutatni, s ez lenne igazából a válaszom a címben föltett kérdésekre: elértünk-e valamit, várhatunk-e valamit?

 

A 20. század utolsó harmadának ökumenikus párbeszédei az úrvacsora kérdésében elég biztató irányba terelték a nagy egyházközösségek figyelmét. Először azt tapasztalták, hogy meglehetősen sok a merev álláspontból eredő akadály az egymáshoz való közeledéskor. Ennek azonban volt pozitív hozadéka is, mégpedig az, hogy sok-sok kérdést a maga teológiai mélységében kellett megvizsgálni, s ez a teológusokat arra indította, hogy jobban mélyedjenek el a saját felekezetük teológiájában, ugyanakkor pedig ismerjék meg a másik fél álláspontját is. Ennek során derült fény sok olyan kérdésre, amely végül is közösen vallott hitismeret az úrvacsorában, de eddig ezt nem ismerték föl egymás teológiájában. Másrészről plasztikusabban napfényre jöttek a különbözőségek is. Amikor azonban számbavették az eredményt, arra a megállapításra jutottak, hogy a kapcsolat lehetőségét biztosító közös vonások sokkal dominánsabbak, mint a különbözőségek.[18] Ez viszont azt az új szemléletet eredményezte, hogy a közös vonások meghatározó jellege miatt mindent ebből a nézőpontból kell újra értékelni a felekezetek közötti kapcsolatokban. A különbözőségeknek is meg kell hagyni a relatív érvényességét, de alá kell rendelni azokat a közös vonásokat biztosító tényeknek. Ez szerintem jogos és biztató. Miért? Mert természetes dolog, hogy az erőteljesebben meghatározó dolgok fényénél kell a kevésbé domináns dolgokat megítélni.

Mindezek egyfajta új szemléletet, hangulatot, szellemiséget vittek bele az ökumenikus kapcsolatokba, párbeszédekbe, találkozásokba. De akárhogyan is nézzük a dolgot, ez még nem tűnik eléggé meggyőzőnek a jövőbeli eredmények tekintetében. Ezek ugyanis kétségtelenül „ökumenikus békességet”[19] eredményeztek, de hát ez még nem elegendő egy komolyabb egyházközösség megvalósításához. Mi ezt nagyon jól tudjuk, mert nálunk ez a fajta „ökumenikus békesség” már Nagygeresd óta, tehát 140 évvel korábban megvolt, mint azt a Leuenbergi Konkordia megfogalmazta. Viszont van egy még biztatóbb eredménye a dialógusoknak, amelyet csak utólag lehetett észrevenni, amely csak rejtett valóságában volt jelen a párbeszédek alkalmain. Ezt pedig az, hogy megindult egy határozott törekvés a biblikus szemlélet érvényesítésére a párbeszédekben. Másképpen fogalmazva, egy olyan tendencia látszik kibontakozni, mely a spekulatív és teoretikus föltárásokkal, értelmezésekkel szemben visszamegy az eredeti forráshoz, a Szentíráshoz és azt kérdezi: Valójában mi történik az úrvacsorában? Arra is fény derült, hogy biblikus nézőpontból megannyi járulékos, oda nem tartozó, lényegtelen, sőt eltorzító elem rakódott rá az úrvacsorára mind a hozzá kötődő gyakorlatban, mind pedig az elvi értelmezésben. A különböző népek, szokások, pontatlan tanítások és helyi jellegzetességek olyan értelmet kölcsönöztek az úrvacsorának, amelyet az eredetileg nem is hordozott. Ez tényleg tarthatatlan állapot, ezért helyes, ha konszenzusos alapon éppen a Szentírásban keressük az eligazodási pontot. Érdekes, hogy ezt nemcsak a reformáció egyházai, hanem az un. pre-reformációs és „ellenreformációs egyházak” is igényként fogalmazták meg.[20] Azt a megjegyzést tehetjük, hogy egyetlen „rendező elv” e rendkívül bonyolult kérdésben csakis a Szentírás tanítása lehet. A mi esetünkben ez azért biztató, mert végül is Luther és Kálvin is teológiai magyarázatot szeretett volna találni, de mindketten koruk emberei lévén, éppen a különböző műveltségük folytán akasztották össze szellemi-lelki agancsaikat. Idestova négyszázötven éve nem született megnyugtató megoldás.

Harmadik ígéretes dologként sorolom ide a tudományos megítélés kérdését. Az nagyon nyugtalanító, talán még bosszantó is, hogy a reformátorok nyitott gondolkodása végtére is merev tanrendszert eredményezett. A Második Helvét Hitvallás bevezetője azt mondja, hogy „azoknak, akik Isten igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni és hozzájuk igazodni az Úrban … készek vagyunk.” Azért hozom ide a lelkésztestvérek elé ezt a kérdést, mert Önök  mindnyájan vették azt az alázatot, hogy évekig tanulták a teológiát és így váltak egy-egy gyülekezet felelős őrállójává gyakorlati és szellemi-lelki szempontból egyaránt. Van tehát ennek a kérdésnek egy olyan oldala is, amit a dolog természeténél fogva nem bízhatunk a gyülekezetünk tagjaira, mert első renden a mi felelősségünk: ez pedig az, hogy bizonyos teológiai kérdéseket tudományosan is meg kell vizsgálni és meg kell ítélni. Az én határozott véleményem az, hogy sem a lutheri, sem a kálvini talajon álló egyházak sok tekintetben nem Luther Márton és nemKálvin Jánosszellemét követték, s ennek lett az eredménye a mai széttagoltságunk, merev különállásunk. Reformátoraink előre mentek, mi pedig mindig csak hozzájuk akartunk visszamenni válaszért. Sarkítom a dolgot nagyon: nem hozzájuk kell visszamenni, hanem előre menni, mint ők!!! Ugyanis, azt látjuk magunk előtt, hogy mindkét egyházban van egy statikusnak tűnő, mozdulatlan teológiai rendszer, vagy hagyomány, amelynek leginkább szembetűnő példája az úrvacsora értelmezése. Mindkettő egy mozdíthatatlannak látszó tanítás, dogmává merevedett szellemiség, amelyre épül az egész szétválasztatásunk. Ha még keményebben akarnám véleményemet megfogalmazni, azt mondhatnám, hogy mindkettő „ideológiává merevedett” tanrendszerré vált, s ez a legfőbb akadálya a két egyház közeledésének. – De hát gondoljuk ezt is végig. Minden egyes szellemi rendszernek vannak alaptételei, amelyeken az nyugszik. Funkciójukat tekintve, ezek az alapgondolatok olyanok, mint a matematikában és természettudományban az axiómák. Éppen a matematika példája, különösen is Bolyai János esete mutatja, hogy a zárt rendszereket föl lehet nyitni és abból nagyon komoly fejlődés támadhat. Általában szólva, ha egy tudományterületnek van axiómarendszere, az nagyon jó, mert annak alapján ki lehet építeni azt a területet. Ilyen például az euklideszi geometria, amelyet a középiskolában is megismerhettünk. Tudjuk azonban, hogy egy bizonyos axiómarendszerre épített tudományos ismeret zárt világot eredményez, azaz csak egy bizonyos területet enged megismerni, s csak akkor van továbblépés, illetve akkor léphetünk magasabb szintre az ismeretben, ha fölnyitjuk azt a zárt világot. Ez pedig úgy lehetséges, ha megkeressük azt a tételt, amely azt zárttá teszi. Bolyai János zsenialitása éppen abban volt, hogy megkereste, illetve megtalálta az euklideszi geometriában azt a pontot, amely azt zárttá tette, amely nem engedte, hogy kilépjenek abból a zárt világból. Rájött, hogy a párhuzamosok axiómája okozza ezt. Kicserélte úgy, hogy a régit nem érvénytelenítette, de mégis feljebb lehetett lépni az ismeretben. Ekkor írta az édesapjának, pontosan 1823. november 3-án: „a semmiből egy ujj más világot teremtettem!” Ezt mi is használhatjuk analógia gyanánt. A mi igazi ökumenikus, mondhatnám legszebb feladatunk az lenne, hogy megkeresnénk közösen egyházaink teológiájának azokat a pontjait, amelyek zárt gondolati rendszerré teszik azokat, s bibliai alapon olyan új szemlélettel helyettesítenénk a régit, amely a Krisztusban nyert végtelen szabadság felé vezetné ki mindkét felekezet teológiáját. Megítélésem szerint a lutheri teológiának az úrvacsora értelmezésében lesz több tennivalója, a kálvini teológiának pedig a predestináció értelmezését kell világosabbá tennie. Ha a modern kor tudományos szemléletével akarom megítélni ezt a helyzetet, azt mondhatom, erre igenis van lehetőség, mert maguk a reformátor atyáink is ezt a szellemiséget hagyták ránk.

 

 

 

 

[1] Előadásként elhangzott 2005. november 9-én, Révfülöpön, az evangélikus lelkészek országos konferenciáján.

 

[2] Pontos címe: „A NAGY-GERESDI EGYESSÉG, a dunántúli ágost. és helv. hitvallásu egyházkerületek között 1833. évben.” Megjelent a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1864. január 10-i, 24-i és 31-i számában három részletben. Ugyanígy három részletben jelent meg 1846-ban is a P.E.I.L.-ban.

 

[3] A legszélesebb körben megvalósult felekezetközi dialógusokra gondolunk. Ezek között csak egy volt a „lutheránus-református” párbeszéd.

 

[4] V.ö. Eckhard Lessing: Abendmahl. Bensheimer Ökumenische Studienhefte 1., Göttöngen, Vandenhoeck, 1993. 19-41. In:Michael Welker: What Happens in Holy Communion? Eerdmans, Grand Rapids, MI., 2000. 22.

 

[5] A Leuenbergi Konkordia elfogadása, Theologiai Szemle, XVII. évf. 1975. 5-6. sz. 180.

 

[6] A Leuenbergi Konkordia elfogadása, Theologiai Szemle, XVII. évf. 1975. 5-6. sz. 180.

 

[7] A Leuenbergi Konkordia elfogadása, Theologiai Szemle, XVII. évf. 1975. 5-6. sz. 180.

 

[8] Ezt a kérdést részletesen tárgyalja Thomas F. Torrance: Space, Time and Incarnation című művében. Oxford, U.P. 1969. 1-21.

 

[9] Újabban egyszerűen reálprezenciának mondják és írják.

 

[10] Euklidész híres Elemek című könyvében a pontról ezt olvassuk: A pont az, aminek semmi része. Nem tudjuk, hogy ez Luther Márton korában ez mennyire volt ismert. Az biztos, hogy latinul 1482-ben  egy Erhardus Ratdolt nevű német nyomdász kiadta Velencében, majd 1486-ban megjelentették Ulmban is. Mindkettő az un. Campanus-féle átdolgozást vette alapul. Luther Márton ismerhette, érdekelte is a matematika.

 

[11] V.ö. Thomas F. Torrance: Space, Time and Incarnation. Oxford, U.P. 1969. 22-51. A térnek e tartályképzetére vonatkozó gondolatokat Torrance tárta föl, s ez a nemzetközi tudományos életben elfogadottá vált.

 

[12] M. Eugene Osterhaven: Az egyház hite. Kálvin Kiadó, Budapest, 1995. 162. Idézet: LW, XXXVII. 29.

 

[13] V.ö. Botta István: Méliusz Péter ifjúsága, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 142-149.

 

[14] V.ö.Hans Schwarz: Divine Communication – Word and Sacrament in Biblical, Historical, and Contemporary Perspective. Fortress Press, Philadelphia, 1985. 122-129.

 

[15] V.ö. Kálvin: Institutio, IV. 17.

 

[16] V.ö. Thomas F. Torrance: Space, Time and Incarnation. Oxford, U.P. 1969. 31-32.

 

[17] EztPásztor János beszámolójából hallhattuk 2005. októberében.

 

[18] V.ö.Michael Welker: What Happens in Holy Communion? i.m. 22-25.

 

[19]Michael Welker: What Happens in Holy Communion? i.m. 23.

 

[20] V.ö.Michael Welker: What Happens in Holy Communion? i.m. 21.