top of page

Scriptura Valde Prima - A teológia tudományos művelése tárgyának megfelelően

Gaál Botond

 

 

 

Már az a tény is, hogy az első századokban megalkották, majd a 4. század végén lezárták a kánont, azt jelentette, hogy a fegyelmezett gondolkodás végett szükség volt valamihez igazodni. A Biblia mint regula veritatis, vagy regula fidei ehhez biztos alapot jelentett. Az első századokban a tantételek megfogalmazásának folyamatával egy időben megindult egyfajta rendszerező munka a teológia területén is. Az apolgetáktól kezdve, a nagy zsinatok atyáinak munkásságán át elegészen Anzelmusig és Aquinói Tamásig lényegében ez folyt, csupán a módja volt más. A reformátorok sem úgy rendszerezték a gondolataikat, mint a skolasztikusok, de nem is oly módon, mint az őket követő teológus nemzedékek. Az alapelvekre épülő kategorikus rendszerezés már jóval a nagy reformátorok korszaka után következett, kisebb részben a protestáns ortodoxiának, nagyobb részben a felvilágosodás korszakának köszönhetően. „A ’központi tan’ mint olyan egyébként is inkább a felvilágosodás kori deduktív monizmus, semmint a tizenhatodik századi teológia terméke” – állapítja meg Alistair McGrath egy Bauke nevű szerző gondolatát idézve.[1] A teológusok ettől az időtől kezdve csoportosították gondolataikat főbb elvek köré, s ebből a korból származik a többnyire mindenki által ismert Sola Scriptura, Sola Gratia és Sola Fide reformátori elvek előtérbe helyezése. Ám, ezek csak egyszerűsített formái egy általánosabb és részletesebb rendszerezésnek. Nézzük meg ezt mai szemmel, s vizsgáljuk meg közelebbről a Sola Scriptura elvet, annak történeti bonyolultságát és tudományos szempontú időszerűségét.

 

A Sola Scriptura kifejezés Luther Mártontól ered, de ő nem mint elvet említette, hanem ezzel magyarázta, illetve hívta föl a figyelmet a Szentírás elsőségére. Híres mondata: „Egyedül az Írás … legyen a királynő! Az Írásnak kell lennie a királynőnek az Istenről és az Isten teremtői akaratáról szóló szóbeli és írott bizonyságtételek között!”[2] Kálvin sem használta magát a Sola Scriptura kifejezést mint elvet, de oly erőteljesen szólt mellette az Institutio I. 7-8-ban, hogy érvelése sok helyütt szinte definitív leírása a Sola Scriptura értelmezésének. Csupán pár évvel ezelőtt David Steinmetz, az Észak Amerikai Reformáció történész-kutatója hívta föl a figyelmet arra, hogy a reformátorok a sola scriptura-t általánosan scriptura valde prima értelmezés szerint gondolták.[3] Azt mondhatnánk tehát, hogy az egyedül a Szentírás szószerinti fordítás helyett a mindenek fölött a Szentírás értelmezés a helyesebb.[4] Ez valóban kifejezőbb. Már maga Luther is magyarázatra kényszerült, melynek során szenvedélyesen védte elgondolását: az Írás csak királynő és nem király, nem Isten. Azaz, nehogy „papír-pápává” váljék, nehogy úgy képzeljék el a tekintélyét, mintha minden szava önmagától csalatkozhatatlan volna. „Csak királynő minden egyéb bizonyságok között”[5] – fogalmaz Michael Welker. Azaz, a kijelentés értelmi és hitbeli feldolgozásakor mindenek fölött áll. Kálvin pedig az Isten megismerését egyedül a Szentírásból tartotta lehetségesnek, s ami ezen kívül esik, azt szabálytalan futásnak nevezte, bármilyen gyorsan is történjék az. Ha a Szentírástól „elhajlunk, mint fentebb mondtam, bármi kitartó gyorsasággal iparkodunk is, mivel futásunk az úton kívül esik, soha el nem érjük a célt”.[6] Ez valóban világos érvelés a Szentírás mindenek fölötti tekintélye mellett.

 

Miért volt ez annyira fontos a reformátorok számára? Vajon, ez az elv korunkban is megállja-e helyét, vagy mint idejét múlt valamit elhagyhatjuk-e? Kétségtelenül mai időnkben a Sola Scriptura számos olyan kérdést vet föl, amelyekre nagyon nehéz megválaszolnunk, sőt olykor ennek az elvnek a létét, fenntarthatóságát valóban kérdésessé teheti egy sor tény, amelyek nemcsak a hitben élő emberek, hanem a külső szemlélők felől is megfogalmazódnak. Nem is beszélve a római katolikus teológiai álláspontról! A protestánsok és a pápa fősége alá tartozó hívek közötti vita ebben a kérdésben még mindig választóvonalat jelent. A Második Vatikáni Zsinat az Isteni Kijelentésről szóló dokumentumának második fejezetében foglalkozott a Szentírás, a tradíció és az egyház viszonyával. Azt a kérdést, hogy a Szentírás tartalmaz-e mindent, ami elegendő az üdvösséghez, nyitva hagyták. Ugyanakkor a végső tekintély sem nem a Szentírás, sem nem a tradíció, hanem az egyház tanítói hivatala maradt: „Akár az írott formáját tekintjük, akár az emberileg átnyújtott módját, Isten igéje autentikus magyarázatának feladata kizárólag az egyház élő, tanítói hivatalára van bízva, amely a tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja”[7] – mondja a dokumentum szövege. Az 1999-ben kiadott Fides et Ratio pápai enciklika határozottan megerősíti: az egyház a Szentírás mellett a Szent Hagyományt is Isten igéjének tekinti. (55. pont)

 

Nem kis gondot jelent annak helyes értelmezése, hogyan magyarázza az Írás önmagát. Ugyanis éppen a tartalmi sokfélesége és rendkívüli gazdagsága miatt a Szentírástól várják el sokan, hogy minden problémára választ vagy megoldást kínáljon. Ez azonban dőre elvárás. Így aztán a gyakorlat alapján és számos bibliai példa vagy paradoxon révén az elvet kérdőjelezhetnénk meg. De nehogy elhamarkodjuk a dolgot! Az igazság az, hogy ezen elvi kérdések jelentős részét maguk a reformátorok is ismerték. Luther is és Kálvin is jól tudta, hogy a Szentírás nem egy befejezett, tökéletes, önmagában véve csalatkozhatatlan, minden problémára gyógyírt jelentő alkotás, még ha Isten kijelentését is hordozza kizárólagossággal. A reformátorok úgy gondolkodtak, hogy mindenek fölött, mindeneket megelőzően, mindenektől függetlenül van Isten kijelentése, amely objektív valóság és az erről szóló bizonyságtétel található a Bibliában. Ezt az isteni objektív kijelentést a maga teljes értelmében az ember föl nem foghatja, meg nem ismerheti, legfeljebb megközelítheti. Azaz, megvan a lehetőség arra, hogy az Isten kijelentését jobban megismerve, ezt a teremtett mindenséget is jobbá, szebbé, boldogabbá tegyük emberi erőfeszítés által. Kálvin ezt világossá teszi, amikor határozottan Isten igéjére és nem a teremtményi képességünkre utal megoldásként: „Minthogy az emberi ész a maga erőtlensége folytán Istenhez semmi módon el nem juthat, ha csak az ő szent igéje nem segíti és támogatja, …”[8] De ezt az igei segítséget máshonnan nem lehet venni, mint a Szentírásból. Sőt, Kálvin felfogásában még csak nem is a Szentírás tökéletes, hanem maga az azt kijelentő Isten, akinek a lénye és kijelentése tőlünk függetlenül létező valóság. Kálvin éppen ezért nem fogadja el, hogy a Szentírást a földi egyház gyarló emberei mondják ki hitelesnek. Azt mondja, hogy akik a Szentlélek vezetése alatt állnak, elfogadják és megnyugszanak ebben: „A Szentírás autopiston!”[9] Önmagában hiteles. De mi hiteles? Semmiképpen nem a benne leírt tökéletlen emberi cselekedetek és a földi események, hanem az Istentől származó, mégis embernek szóló üzenet. Mert azt tényleg maga Isten közli. „… bizonyos az is, hogy ami hitelre méltósága nálunk van, azt a Szentlélek bizonyságtételéből nyeri el. …”[10]  – mondja Kálvin. A kijelentés objektív igazságáról pedig ezt halljuk tőle: „… Mikor tehát annak ereje megvilágosít, többé nem a magunk s nem más ítélete folytán hisszük, hogy az Írás Istentől ered, hanem minden emberi vélekedésen felül emelkedve, a bizonyosnál bizonyosabban állítjuk, (…) hogy a Szentírás emberek közvetítésével Isten tulajdon ajkáról folyt hozzánk. Nem is keresünk aztán érveket, valószínűségi bizonyítékokat ítélőképességünk megnyugtatására, hanem, mint mindenféle bírálaton felül álló dolognak, alárendeljük ítélőképességünket és szellemünket.”[11] – Ezzel Kálvin lényegében elhatárolta magát a római egyház tanítói hivatalának kizárólagos tekintélyétől, nem különben a mindenkori fundamentalista írásértelmezéstől is. Az Írás tehát szerinte nem azonos az igazsággal, hanem bizonyságot tesz az igazságról. De hogy ezt az igazságot ne keressük máshol, vagyis ne más mondja meg, mi is az igazság, a Szentíráshoz kell fordulnunk, és annak igaz értelmét megtalálnunk a Szentlélek által. Éppen ennek az igazságnak a meghallása végett használt ő maga is szöveg- és irodalomkritikát, tanulmányozta a történelmet, olvasta az egyházatyákat és általában elfogadott mindent hasznos eszköznek, ami a Szentírásban foglalt igét élővé teszi, azaz, közelebb viszi azt az arra vágyó emberhez, illetve szabaddá teszi a kijelentés útját az ember szívéhez. Így történhet meg az, hogy a Szentírásból „magának Istennek élő szava hangzanék onnan felülről”[12] – hangsúlyozta a  reformátor. E gondolat szigorú logikája szerint tehát nem az embernek van szabadsága az ige értése fölött, hanem az ige végtelen szabadságát tapasztalja meg az ember a Szentlélek ereje által. És itt már egészen közel kerültünk a Sola Scriptura eredeti értelméhez a Scriptura valde prima szellemében.

 

Ha kálvini alapossággal végig gondoljuk a Szentírás értelmezésének folyamatát, arra a következtetésre jutunk, hogy akármennyit tanulunk, bármilyen sok ismeretet is gyűjtünk a történelemből, a vallások világából, a régészetből, az irodalomból, a nyelvészetből, a filozófiából, a művészetből vagy éppen a természettudományok területéről és bárhonnan a szellemi életből, beleértve még a matematika érdekes világát is, ezek mind csak eszközül szolgálhatnak Isten igéjének megismeréséhez. Amikor pedig Kálvin azt mondja, hogy „mily szép megegyezés van az összes részek között”,[13] nem akar mást mondani, minthogy nem emberi képesség vagy bölcsesség, és nem a profán világ tudománya, kultúrája vezet el bennünket Isten akaratának felismeréséhez, hanem az, amit Isten a Szentírásban máshol, más időben és másképpen is kijelentett. Sőt, még az is ide tartozik, hogy ugyanazt az isteni cselekvést különböző emberek különféleképpen láttak és fogalmaztak meg. Kézenfekvő példát említve, a szinoptikus evangéliumok esetében a különbözőség nem azt jelenti, hogy egyes esetekben az evangélisták nem mondanak igazat, hanem azt a természetes emberi tulajdonságot, hogy egyazon eseményt mindenki más-más szempontból értékel, mert ilyen az emberi értelem az agy öröklött és szerzett képességének összefüggésében. Az tehát, hogy az Írás önmagát magyarázza, részben ezt jelenti, illetve emiatt van. Ugyanakkor Kálvin mindezeken felül még nehezebb gondolati problémákra is fölhívja figyelmünket. Dávid példájával világosan utal arra, hogy az ige isteni értelmének megismerése az igazi „tudomány”.[14] Legalább is ő ezt nevezi tudománynak és nem azt, amit mi tudományként említettünk, de eszköznek neveztünk korábban. Amit mi eszközként ismerhettünk meg Kálvin fölfogásában, az az ilyetén értelmezett „tudományt” szolgálja. Sőt, még ezeken is túl megy, amikor a Szentírás létrejötte fölött örvendezve azt „korlátnak” nevezi, hogy „népe ne süllyedjen balga tévelygésekbe”.[15] Nem sokkal később ezt meg is magyarázza és „szemüveghez” hasonlítja az Írást, melynek „segélyével mindjárt tisztán kezdenek olvasni; így a Szentírás Istennek egyébként zavaros ismeretét elméinkben összegyűjtvén, a homályt elűzvén, tisztán mutatja nekünk az igaz Istent.”[16] Ezt a korlátot, ezt a világos látást segítő eszközt, ezt a vezérfonalat jelenti tehát Kálvin számára a Sola Scriptura hangsúlyozása, amellyel ő maga és a többi reformátor messze századokkal előre helyes utat jelölt ki a teológia művelése számára.

 

Miért mondhatjuk ezt helyes útnak? Mert a teológia nem a diverzitásban és diffúz összevisszaságban lévő megállapítások egyvelege, nem amorf ismerethalmaz, hanem fegyelmezett értelmi és hitbeli munka eredménye, amelynek van igazodási pontja. A reformátorok jól látták, hogy a teológia fegyelmezett műveléséhez elengedhetetlenül szükséges egy mérce, egy viszonyítási alap, illetve egy olyan keret, amely kijelöli lehetőségeit. Ez más tudományok esetében is elvárt feltétel. Ezt szolgálnák a reformátori alapelvek, amelyek között első helyen van a Sola Scriptura. Ez nem szubjektív meggyőződésből állított kiindulási pont a filozófusok módján, nem is axióma a szó matematikai és természettudományos értelmében, hanem egy olyan szabályozó elv, amely lehetővé teszi a teológia fegyelmezett művelését, de mégsem akadályozza meg annak szabad kibontakozását. Másképpen fogalmazva, helyes mederben tartja a teológiai munkát, ugyanakkor nem eredményez zárt gondolati rendszert, hanem éppen ellenkezőleg: általa a hívő ember fölismerheti a Krisztusban adott evangélium végtelen szabadságát.

 

A reformátorok tehát nem az irodalmi, nem a történelmi, nem a külső tudományos megítélés számára hangsúlyozták a Sola Scriptura elvet, hanem saját maguk számára a teológia helyes művelése érdekében, és ezzel természetesen mások számára is, akik igazán meg akarják ismerni az önmagát kijelentő Istent. De hogy valójában kicsoda Isten az ő örök létében, azaz: kicsoda a teológia tárgya, még maga a Sola Scriptura elve sem mondhatja meg pontosan, legfeljebb segíthet megközelíteni. Arra utal, amit az egyházatyák annyira hangsúlyoztak, hogy mindent a természetének megfelelően, azaz kata physin szabad megismerésünk tárgyává tenni. Ez tehát egy teológiai elv, amely szabályt kínál az értelem számára, amikor a kultúra sokféle eredményének eszközével akarjuk tanulmányozni a Szentírást. A Sola Scriptura elvet semmiféle nyelvészeti, irodalmi, történeti, vallási, filozófiai vagy természettudományos ismeret nem teszi félre, sem nem teszi kérdésessé, de nem is hatálytalanítja, hanem ellenkezőleg, ezek megerősítik azt a saját érvényességi területén, s még jobban fölmutatják a Szentírás multiperspektívikus értékeit. A Sola Scriptura elv tehát ma is érvényes, s ez egybecseng a reformátorok eredeti szándékával: az Írás mindeneket megelőz, az Írás van mindenek fölött! Scriptura valde prima!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[1] Alister McGrath: Kálvin. A nyugati kultúra formálódása. Osiris, Budapest, 1996. 161.

 

[2] Michael Welker: Sola Scritura? The Authirity of the Bible in Pluralistic Environments. In: A God So Near. Essays on the Old Testament Theology in Honor of Patrick D. Miller. Edited by B.A. Strawn and N. R. Bowen, Eisenbrauns, Winona Lake, IN. 2003. 377.

 

[3] V.ö.Michael Welker, i.m. 377.

 

[4] Szó szerint így lehetne magyarra fordítani: az Írás fölöttébb első. Azaz: az Írás mindent megelőz.

 

[5]Michael Welker, i.m. 378.

 

[6] Inst. I. 6.3.

 

[7] New Dictionary of Theology. InterVarsity Press, Downers Grove, Illinois, Leicester, England, Editors: S. B. Ferguson and D. F. Wright, 1988. 632.

 

[8] Inst I. 6.4.

 

[9] Inst I. 7.5.

 

[10] Inst I. 7.5.

 

[11] Inst I. 7.5.

 

[12] Inst I. 7.1.

 

[13] Inst I. 8.1.

 

[14] Inst I. 6.3.

 

[15] V.ö. Inst I. 6.1.

 

[16] Inst I. 6.1.

 

bottom of page