top of page

Istenismeret és önismeret Kálvinnál

Gaál Botond

 

 

 

 

Az ókori Görögországban – még jócskán a keresztyénség előtt – volt egy híres pogány szentély Delphoi városban. Az volt fölírva rá: ismerd meg önmagadat! Ha valaki odatévedt, a jósnők megmondták neki, hogy valójában kicsoda ő. Sőt még azt is javasolta a homlokzaton lévő felirat, hogy az ember legyen ura a saját lelkének. Az ókori művelt ember tehát önmagában kereste az élet célját, s hitte, hogy az ember megoldja saját sorskérdéseit. A jóslás csak a külső forma volt, amely segített az embernek saját maga megismerésében. Abban a korban ezt így tartották természetesnek. Ha ugrunk kétezer évet az európai történelemben, bizony azt látjuk, hogy az újkori lélek ismét fölveti a régi hellén gondolatot, és afelől érdeklődik, kicsoda az ember. Szeretne közelebb kerülni az ember titkához, meg akar valamit tudni önmagáról. Nem vágyik immár el a transzcendens világba, mint a középkor embere, hanem kezdi önmagát felfedezni. Arra a következtetésre jut, hogy ő maga is a természet része, s így a korabeli tudomány segítségével igyekszik megismerni önmagát. Ebben örömét leli és a természetben talál társra. Fölfedezi a természet törvényeit, és azt reméli, hogy ezáltal magáról az emberről, így önmagáról is többet tud meg. Lényegében neki igaza volt, mert többé nem a szépség, jóság és igazság eszméjén törte a fejét, mint a görögök, hanem hozzálátott vizsgálni a valóságot: az embert és a környezetét. Ez azonban azzal járt, hogy egyre inkább kezdett lazulni az Istennel való kapcsolata. Úgyszólván önállósodott, a tekintélyek vagy a vallás nála nem játszottak többé olyan szerepet, mint a középkorban.

 

Egy ilyen korszellem kellős közepén kell elképzelnünk a reformátorokat, köztük Kálvin Jánost. Ő maga nyilvánvalóan látta, milyen fejlődésnek indult a tudomány és technika, amelynek segítségével már bátrabban neki lehetett vágni az óceánnak. Fölfedezték Amerikát. Szaktudósok egész sora nőtt föl. A matematika is sokat lépett előre. Látszik is a reformátorok írásaiban, hogy igen nagyra becsülték a természettudományokat, beleértve az orvostudományt is. Ennek a szellemi pezsdülésnek ők maguk is örültek. A társadalmi változások is napirenden voltak, a polgárosodás az individuum kifejlődését jelezte. Az ember a lelki szemeit nem emelte most már az ég felé, hanem – úgyszólván – saját magára és környezetére figyelt. Ez volt az a kor, amelyben élt és dolgozott annak egyik legkiválóbb elméje, Kálvin. Hitsorsosainak védelmére írta meg főművét, az Institutio-t. Alighanem a 16. század legtekintélyesebb dogmatikai művéről van szó, de a Biblia majdnem minden könyvéhez is írt magyarázatot. Művei révén a keresztyén teológia igen széleskörű magyarázata jelent meg az akkori Európában.

 

Az újkor embere tehát élére állította a kérdést. Melyik van előbb? Az istenismeret vagy az emberismeret? Éppen ezért Kálvin ennek a kérdésnek a tisztázásával kezdi az egész teológiai gondolkodását. A komoly tudós mindig két kérdéssel szembesül: Isten és önmagunk ismeretével. Ez áll a négykötetes műve első mondatában. Tehát ez a kérdés nagyon fontos volt számára. Látta, hogy korának embere is ezen tépelődik. Ő aztán határozottan segítségére siet a döntésben: az istenismeret megelőzi az önismeretet. Kálvin először gondosan beláttatja az olvasóval, hogy maga a teremtett mindenség kínálja a Teremtő létének elfogadását. „Bárhova veti is az ember a tekintetét, nincs az egész világon olyan parányi hely, melyen dicsőségének legalább valami kis szikráját ne látnók ragyogni.” (Inst I. 5.1) Ezt követően arra irányítja az ember figyelmét, hogy bár „a természet nem más, mint az Isten által megszabott rend”, mégis szükségünk van a Szentírásra, hogy abból Istent komolyabban megismerhessük mint Teremtőnket. Kálvin szinte iskolásan tanítja korának emberét, vezeti a „tudományban” azzal, hogy a Szentírást „korlátnak” nevezi, amely tereli az embert a helyes istenismeret felé. Igen alapos bibliai tájékozottságával a Szentírás alapján szinte rávezeti az embert, hogy nincs más út Isten igazi megismerésére, minthogy Krisztus váltságművét elfogadjuk engedelmes lélekkel, mert így jutunk el az önmagunk helyes ismeretére is. Az, hogy kik vagyunk, illetve kik lehetnénk, azt Krisztus felől értjük meg, mert egyedül ő volt az „aki az Isten dicsőségének visszfénye”. (Zsid 1,3) Ezért ha önismeretet szeretnénk magunkról szerezni, akkor az az egyedüli lehetőségünk, hogy Krisztusra tekintünk. Ez a legszebben akkor mutatkozik meg Kálvin gondolkodásában, amikor az eleve elrendelés kérdésénél eljut odáig, hogy „Krisztus a tükör”. Más szavakkal kifejezve, hogy kik vagyunk, azt a Krisztus keresztjében szemlélhetjük, tehát a bűnös és végtelenül gyarló életünket, viszont azt, hogy Isten előtt a hit által megállhatunk igaz emberként, ismételten csak a Krisztus feltámadásában érthetjük meg. Ez tehát a kálvini önismeret útja, lehetősége, amely az istenismeretből fakad Krisztus által. Az ember tehát nem maga oldja meg a sorskérdéseit az önismeret révén, hanem Isten rendezte el az ember életét és jövőjét a Jézus Krisztusban. Ezt üzeni Kálvin a saját korának. De nekünk is! Ezt az örömüzenetet halljuk már Karácsonykor és ennek a jó hírnek a közlése folytatódik Húsvétkor, majd pedig a Lélek erejével hírdettetik Pünkösdkor a mai embernek is.

 

Gaál Botond

 

bottom of page