Dr. Gaál Botond honlapja

Ha reformátusok vagyunk, akkor...

Gaál Botond

 

 

Mindenfelől hallani, hogy nem rózsás a helyzetünk. Népünk számára egyre nehezebb idők jönnek. Gazdasági és politikai elemzők mélysötét színekkel ecsetelik a közeli jövőnk kilátásait. Válságban vagyunk és szemléleti zűrzavarban! Ezen magam is gyakran elgondolkozom. Ilyenkor mintha megszólalna bennem egy belső hang, hogy én mégis csak a Debreceni Református Kollégium diákja voltam, most pedig tanára vagyok. Hát nekem is ilyen szárnyaszegetten kell néznem a dolgokat? Eszembe jutnak a diák- és tanárelődeim, s tűnődésem közepette azon kapom magamat, hogy elkezdek „beszélgetni” ezekkel az örökhagyó „őseimmel”. Szívesen mondom el, mit „üzennek” ők nekünk, mostani utódaiknak.

 

Amikor a reformáció évszázadában a debreceni diákok a nyugati országokba mentek tanulni, ott azt látták, hogy az akkori egyetemek konzervatívvá váltak, lemaradtak a külső technikai színvonal és társadalmi fejlettség mögött. Az idő elhaladt mellettük. Ha nehezen is, de mintegy másfél század alatt ezek az egyetemek behozták lemaradásukat és újból virágoztak. Amikor a magyar református diákok hazajöttek, itthon még siralmasabb állapotok várták őket: sem egyetemek nem voltak és a külső technikai-társadalmi elmaradottság pedig szívszorító valóságként tárult eléjük. Dönteniük kellett. Ők az iskolák alapítása mellett döntöttek, a szellemi-lelki színvonalat akarták fölemelni és ettől remélték a fejlődést.  Ezek a diákok nem ijedtek meg, hanem bátran áldozták oda tudásuk legjavát. Igazuk volt! Munkájukon, fáradozásukon áldás lett. Bő száz év multán, 1648-ban Mikolai Hegedűs János ezt írta: „Ihol az úr az ő szolgái által megparancsolta a Magyar scholák építtetését, s hogy megfogyatkozott a szegénység!” Ilyenkor érezzük az ige valóságát: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36) A debreceni diák- és tanárősök bizony nem „féltek”, hanem bátran cselekedtek és fölhozták európai színvonalra a Kollégiumot!

 

Aztán eszembe jutnak azok a diákok, akik hallatlan szorgalommal és akarással tanultak, gyertyafény mellett is, és nem keseredtek bele a nyomorúságos körülményekbe. Mert volt hitük! A Szentírás alapján Isten dicsőségének szolgálatát vallották a legfőbb jónak, s ezáltal függetlenné váltak minden emberi hatalomtól. Ebből következett az a szemlélet, hogy Isten őket kiválasztotta és elhívta nagy történelmi feladatok véghezvitelére. Szabadság, társadalmi igazságosság és puritán életszentség volt a legfőbb programjuk. Életüket is készek voltak feláldozni a hazájukért. Az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc idején az eleve elrendeltség hitével indultak a harcba, diákjaink és tanáraink egyaránt. A tanulás, a tudás, a művelődés bátrakká és erősekké tette őket. Ezen is gyakran eltűnődöm. Van-e bennünk odaszánás a hazánkért? Van-e elég hitünk, hogy cselekedjünk? Van-e komoly jövőlátásunk, hogy vezessünk másokat is? Van-e erős kiválasztottság érzésünk, hogy cselekedni is tudjunk? Megvan-e bennünk az az indulat, hogy nekünk keresztyéneknek kellene lennünk a leginkább példaadó állampolgároknak?

 

Aztán tovább visznek a gondolataim és „fölnézek” iskolám timpanonjára: imádkozzál és dolgozzál! Vajon ez a régi jelmondat mond-e valamit ma? Nekünk azt tanácsolja, hogy ne feledkezzünk el „fölfelé” nézni. A történelmet nem mi irányítjuk, hanem Isten vezeti egy cél felé. Mégpedig úgy, hogy ennek mi is cselekvő részesei vagyunk, felruházva a legmagasabb felelősséggel! Olymódon, hogy nekünk kell elsőnek lenni a szorgalomban, a pontosságban, az erkölcsben, a mértékletességben, a józanságban, a szeretetben, az irgalmasság gyakorlásában, nemkülönben a tudományok művelésében, a művészetek ápolásában és mindenben, ami az embertársaink javát szolgálja. Ez a küldetésünk a világ számára! Hiábavaló tehát az ünnepi istentiszteletünk, ha az nincs összhangban az életünk istentiszteletével, a becsületes munkával. Bizony, ez már az egész nemzetnek tanácsolhat valamit. De lehet-e foganatja egy ilyen „új életre” hívásnak? Igen! Legyen életes példa előttünk, hogy a mai görög nép körében teljesen megszűnt a lopás.

 

Az is felötlött bennem, hogy az én városomnak van egy titka. A debreceniek először önzetlenül áldoztak a tudományra és a nevelésre. Iskolát alapítottak és tartottak fenn hatalmas költségen, mert a jövőbe néztek. Mózes juthat eszünkbe a hithősök között, aki „erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant”! (Zsid 11,27) Igazából a debreceni őseink azt látták maguk előtt, hogy a nemzedékről-nemzedékre való szakadatlan nevelés és tudományos fáradozás évtizedekkel és évszázadokkal később meg fogja teremni a maga bő gyümölcsét. Tudták, hogy ha a szellemi javakra áldoznak, az fogja a legtöbbet teremni. Ma már látjuk, hogy ennél nincs bölcsebb befektetés, erkölcsi szempontból nincs kamatozóbb döntés, mert az ifjúság képzettsége jelenti a biztosabb jövőt. Valahányszor belépek iskolám kapuján, mindig hálát adok azokért a gyülekezetekért, amelyek oly sok áldozattal megépítették a Debreceni Kollégiumot és azokért a tudós tanárokért, nemkülönben az éjt nappallá téve iparkodó diákokért, akik tudományukkal híressé tették azt. Borzadva hessegetem el magamtól azt a gondolatot, hogy ma, bizony, nem igen tudnánk fölépíteni egy ilyen iskolát. Hát mi ilyenek lettünk? Ilyenkor nagyon kicsinynek érzem magam, és arra gondolok, hogy mindnyájunknak kétszer olyan szorgalommal és kétszer olyan becsülettel kell végeznünk munkánkat, mint ahogyan azt tesszük. Csak így válhatunk méltókká őseink áldozatához!

 

A világ ma a tudásalapú társadalom fontosságát hangsúlyozza. Ezzel egyet is értünk, nagyon nagy szükség van rá. Különösen nemzetünknek. Ezt azonban még szeretnénk kiegészíteni valamivel. Mi reformátusok arra neveljük gyermekeinket, hogy a tudásalapú élet célja egy tisztességalapú társadalom lehet. Ehhez nekünk kell először felnőni! Mi szeretnénk először példát mutatni az erkölcsi-szellemi tisztaságból. Ha reformátusok vagyunk, akkor nekünk nem tétlenül, belekeseredve, siránkozva, lemondóan kell néznünk a körülöttünk zajló eseményeket, hanem igenis tettre készen jó példával elöl járni. Még akkor is ez a helyes keresztyén magatartás, ha körülöttünk ezernyi rossz példát látunk. Ugyanis, nekünk kálvinistáknak ez az identitásunk, erről a pozitív szemléletről ismernek meg bennünket. Mi tehát legyünk mások! Amint Krisztus is intette tanítványait: „Közöttetek pedig nem így lesz!” (Mk 10,43) A jövőlátásunk ugyanis azt jelenti, hogy amint őseink is tették, mi is a kiválasztottságunk tudatával nézünk előre. Tudnunk kell, hogy egyetlen esélyünk a minőség! Puritán eleink ezt életszentségnek nevezték. Ha reformátusok vagyunk, akkor a jelenünket mindig a jövőnk felől szemléljük. E látásunk szerint a Krisztusban való jövendő élet visszasugárzik a jelenünkbe! Ezért a sorsunk alakulását nem bízhatjuk csupán a történelemre, hanem a Krisztus indulatával nekünk is alakítanunk kell a történelmet.