Dr. Gaál Botond honlapja

Csillagászat a régi Debrecenben

Gaál Botond

Berekfürdő, Csillagösvényen című MTA konferencia a kultúrházban

2009. június 21.

 

 

 

A debreceni csillagászattal kapcsolatos régi ismereteink a Református Kollégiumhoz kötődnek. Ez természetes is. A Kollégium alapítási éve 1538, s ebből a dátumból máris arra következtethetünk, hogy a tanárok, professzorok ismeretanyaga kezdetben még inkább a ptolemaioszi, majd lassan-lassan a kopernikuszi időkhöz, de a 18. századtól már egyértelműen a newtoni korszakhoz kapcsolódik. A kollégiumi oktatás történetét olvasva a csillagászat mint tanított tárgy minduntalan föltűnik számos tanár esetében. Hogy azonban ezeket miként értékeljük, és hol helyezzük el a tudományművelés európai palettáján, mindenképpen szükséges egy korkép a feljebb való századok régi csillagászatáról.

 

Az általános európai képet két dátum köré lehet megrajzolni: 1543 és 1687. 1543-ban jelent meg Kopernikusz fő műve, 1687-ben pedig a Newtoné. Mindent, ami a csillagászatban történt, úgy érdemes tárgyalni, hogy ezek előtt, között és után. 1543 előtt már tudták, hogy a Föld gömb alakú. Mátyás király udvarában is dolgozott korának leghíresebb matematikusa és csillagásza, Regiomontanus. Ő volt az, aki megpróbálta megállapítani a Föld sugarát, s ezzel a becsült értékkel számolta aztán ki Földünk geometriai adatait. Arra a következtetésre jutott, hogy Indiát bizonnyal könnyebben lehet elérni, ha a hajósok nyugati irányba mennek és úgymond „hátulról” közelítve az óceánon keresztül jutnak el oda. E matematikai számítás alapján, és ebben a biztos hitben indult neki az útnak Kolombusz. És tényleg megtalálta „Indiát”. Még kétszer megtette ezt utat nagyobb hajófelszereltséggel, és abban a hitben halt meg, hogy ő Indiában volt. Ma már tudjuk, hogy Regiomontanus nem jó adatok alapján számolt. De ez a hiba végül is a hajózás és a csillagászat pezsdüléséhez vezetett Európában. A csillagászatot ekkor még a ptolemaioszi geocentrikus képzetek uralták. Egyre többen foglalkoztak az égbolt figyelésével. Kopernikusz is ezek közé tartozott. Neki köszönhetjük a heliocentrikus rendszert, tanítványai bátorítására halála előtt megjelenhetett a De revolutionibus orbium coelestium című fő műve, melynek egy eredeti példánya megvan a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában. 1543-tól ez lett a vita tárgya az egész Európában. Az egyház is és a tudósok is vitatták a dolgot. A katolikus egyház és maga Luther Márton sem fogadták el Kopernikusz új elképzelését. Ticho Brahe (1546-1601), a kor leghíresebb csillagásza sem állt ki a kopernikuszi heliocentrikus rendszer mellett. Igazából ő egy harmadik modellt alkotott, amelyben a Földet visszahelyezte a világ középpontjába, amely körül kering a Nap, s a Nap körül kering az öt bolygó. Ezt szokták geosztatikus rendszernek nevezni a ptolemaioszi geocentrikus és a kopernikuszi heliocentrikus rendszerrel szemben. Brahe szerint a Hold, a Nap és az öt bolygó a nyugvó Föld körül keringenek, s rajtuk kívül van még a nyolcadik szféra, amely az összes távoli „csillag” égi helye. Itt a világ már kezd „tágulni”, de a Tejút rendszer mibenlétét csak Galilei fedezte föl később. Az üstökösökről szerzett tapasztalata alapján viszont Tycho Brahe félretette azt a még Kopernikusz által is elfogadott képzetvilágot, mely szerint a bolygók valamiféle kristályszférán rögzítve keringenek a Nap körül. Az üstökösök ugyanis átszelik a bolygók pályáját, ezért ilyen szilárd szférák nem létezhetnek. –  A kísérletező Galilei és a tapasztalati adatokat is gyűjtő Kepler viszont már más úton jártak. Közben Descartes spekulatív örvényelmélete is zavarólag hatott az egész nyugati világban. 1687-ben Newton azonban a Philosophiae Naturalis Principia Mathematica című könyvével új alapokra helyezte az egész természettudományos gondolkodást. Elmélete lehetővé tette a bolygók pályájának kiszámítását, sőt az égitestek múltjára és jövőjére nézve is számításokat lehetett immár végezni. Ettől kezdve már jobban ismerjük a történteket. Az asztronómia önálló tárggyá vált, mígnem elérkezünk majd a 19-20. századi asztrofizikához, amely aztán sokfelé ágaztatja a csillagászatot, s ezt már a jelenlévők is jól ismerik.

 

Amit mi itt a Hortobágyon, Debrecen közvetlen határában mondani szeretnénk a régiek csillagászati ismeretéről, azt ebbe a történeti összefüggésbe kell belehelyezni, egyébként rossz irányba mehet a gondolkodásunk és nem jól értékeljük az egyes személyeket vagy eseményeket. Látszik tehát, hogy a debreceni csillagászat kezdetei főként a Kopernikuszt vitató korszak étmeneti idejére esnek. – A Debrecenben tanító tanárok és a külföldre menő peregrinus diákok a nyugati csillagászati eredményekre figyeltek, hazahozták ismereteiket és itt tanították. Az elsők között kell említenünk a Debreceni Református Kollégium híres diákját és tanárát, Komáromi Csipkés Györgyöt (1628-1678), akinek a nevéhez fűződik az első komolyan értékelhető csillagászati munka: Judiciaria Astrologia, avagy az üstökös csillagok felől való Judicium. Ez a könyvecske az 1664-ben feltűnt két üstököst említi, és az a célja, hogy a babonás hiedelmek, illetve a csillagjóslás ellen küzdjön. Ez még nem igazi csillagászat. Viszont 1678-ban Szilágyi Tönkő Márton professzor Heidelbergben kiadott egy tankönyvet Philosophia ad usum scholarum címmel, s ebben egy bizonyos rész csillagászati jellegű, erősen Descartes szellemében. 1702-ben a Debreceni Kollégiumban Csapó István nevű diák Karmaczi Vári Mihály professzor elnöklése mellett már egy olyan értekezést védett meg a nyilvános dispután, amelynek a címe ez volt: Dissertatio Physico-Astronomica de Planetis. Ebben a bolygók mozgásának magyarázatát találjuk, szintén kartéziánus szellemben. Tudjuk, ennek az alapja a kartéziánus örvényelmélet, amely tudományos értelemben inkább középkori maradvány. Ugyancsak erről a szemléletről tanúskodik egy 1721-ből fennmaradt csonka kézirat, amelynek a szerzője valószínűleg Piszkárkosi Szilágyi Márton, későbbi tanár. Hogy ezek a kartéziánus csillagászati ismeretek mennyire tekinthetők tudományos értelemben komolynak, vitatott kérdés. Én ezeket még nem sorolom a tudományos értelemben vett asztronómia világába.

 

Hamar következik azonban az a korszak, amelyet már komolyan értékelhetünk. Ego newtonianus sum – mondja magáról Piszkárkosi Szilágyi Sámuel (1719-1785). Ő tehát már newtoniánusnak mondja magát, amit úgy lehet érteni, hogy ismeri Newton optikai és kinematikai munkásságát. Debrecenben saját megfigyeléseken alapuló csillagászatot tanít és létrehoz egy obszervatóriumot 1742-ben. A csillagászatot ekkor hol a földrajz, hol az optika és matematika keretében tanították. Ebbe a munkába kapcsolódik be Maróthi György (1715-1744), aki 1738 és 1744 között volt professzora a Kollégiumnak. Külföldön tanult és onnan hozta magával csillagászati könyveit, amelyek közül hét ma is megvan a Kollégium Nagykönyvtárában. De újabb levéltári dokumentumok is előkerültek arról a híres disputáról, amelyre 1736-ban Maróthi-t kérte meg a neves groningeni Gerdes professzor. Akkor ugyanis az volt a szokás, hogy egy-egy professzor a saját tudományos tételeit egy fiatalabb tudósjelölttel védette meg nyilvánosan, méghozzá a saját elnöklete alatt. Gerdes észrevehette Maróthi György rendkívüli képességét és sokoldalú felkészültségét. Maga a groningeni egyetemi atmoszféra is rendkívüli lehetett. Hollandiában ekkor két egyházi tábor volt, az egyik ellenezte Kopernikusz tanait, a másik támogatta. Nagy tömeg gyűlt össze az egyetem auditoriumában, amikor Maróthi a rangos sokaság előtt meggyőzően kiállt a kopernikuszi gondolatok igazsága mellett és ezt csillagászati érveléssel tette. Az általa készített érvelés 13 oldalnyi szövege megtalálható a groningeni egyetemi könyvtárban, ahol Tóth Béla tanárunk talált rá az 1960-as években. Igazából Maróthi érvelése tudományos, önálló gondolkodásra vall és elválasztja a csillagászati kérdéseket a teológiai érvelésektől. Mindez egy olyan légkörben történt, amikor még sokan azon a véleményen voltak, éppen Descartes nyomán, hogy a Föld áll. Itt látszik igazából, hogy mennyire megmaradt még a ptolemaioszi képzet is a fejekben. Maróthi írása ezért tudománytörténeti szempontból is jelentős. Ugyanis még a kopernikuszi csillagászati szemléleten is túllép és eljut a newtoni szemléletig, sőt Groningenben egyenesen a newtoni fizika alapján érvel a geocentrikus elmélet ellen a gravitációs gyorsuló mozgás alapján. Tóth Béla egykori latin tanár mint tanítványát és immár kollégáját 1971-ben a sorok íróját kérte meg a Maróthi által közölt érvelés matematikai és fizikai ellenőrzésére. Akkor és ott Maróthi érvelése nagyon nagy siker és nevezetes esemény volt. — Hazajőve, a Kollégiumban létrehozott obszervatóriumban a Debreceni égbolton látható csillagképeket vizsgálták. Ezt meg is örökítette az Astrognosia című jegyzetében, amelynek latin szövegében több helyen olvashatjuk magyarul az egyes csillagképeket. A címében még ez áll: „éggömb, illetve égi térképek használata nélkül, pusztán szemlélet, illetve helyi megfigyelések alapján a maga világos, jól átgondolt módján.” Ezt a „szemléletet”, azaz tapasztalatot Maróthi úgy értette, hogy a csillagképeket valamilyen viszonyítás alapján föl kell ismerniük a hallgatóknak. Olykor a sarkcsillag volt a viszonyítási pont, máskor pedig egy bizonyos időben az éjszakai égbolt legmagasabb pontján lévő csillagképhez viszonyítottak. Távcsövet is használtak és a szextáns mérőeszközt. Ezeket Szilágyi Sámuel és Maróthi György a nyugati országokból szerezte be. Egy Újfalussy Ferenc nevű diákjuk később így emlékezik vissza a két professzorra: „Híres Maróthi György observatoriumjára még mikor a naturalis scienciákat kezdettem tanulni, mindjárt igyekeztem vigyázni, ahol az égnek csillagit, forgásit tanította, de meg holt ez és reménységem is meg holt, hogy nem irhattam le amit tanított. De akkor az Astronomiában való reménységem hamar feltámadott, mert T. Maróthi uram élete T. Szilágyi uramban ismét fel elevenedett, ….” Mármost itt a Hortobágyon, Debrecen közvetlen közelében szeretnénk valamit helyére tenni. Ugyanis Kelényi B. Ottó és Dezső Loránd ugyanolyan című könyve,  A magyar csillagászat története, melyek 1936-ban, illetve 1944-ben jelentek meg Budapesten, illetve Kolozsvárott, arról tájékoztatnak bennünket, hogy az önálló magyar csillagászat megindulását Hell Miksa nagyszombati egyetemi működésétől számíthatjuk az 1750-es évek közepétől. Ott ugyanis létrehozták az un. „specula”-t, azaz az obszervatóriumot. Ez utóbbi igaz, de az önálló magyar csillagászat megindulásának idejét és helyét itt, most a Hortobágyon pontosítanunk és korrigálnunk szükséges, mertTóth Béla Debreceni Kollégium-i tanár újabb kutatásai alapján a fentiek szerint az elsőbbség Szilágyi Sámuel és Maróthi György professzorokat illeti meg, ezzel együtt pedig Debrecent. A város iskolájában már 1742-től obszervatórium működött. Maróthi György pedig már 1736-ban mint magyar fiatal tudós Hollandiában jelentős csillagászati ismeretekre tett szert, és a nyilvánosság előtt érvelt a ma is elfogadható tudományos igazság mellett.

 

Maróthi György egy még híresebb tanítványa, Hatvani István (1718-1886) vitte tovább a megkezdett természettudományi oktatói munkát Debrecenben. Hatvani nemcsak Descartes-ot tette félre, hanem Európában elsőként a Christian Wolff által képviselt logikai-deduktív gondolkodási rendszert is, és teljes egészében a newtoni tudományos gondolkodást fogadta el követendő módszernek. Tanári munkájának továbbra is része maradt a csillagászat. Az üstökösökkel is foglalkozott. Ezek az ismeretek számos helyen megjelennek a híres, 1757-ben kiadott főművében, az Introductio in principia philosophiae solidioris című könyvében. E műhöz függeléket csatolt a szerző Observatio astronomica címmel, amelynek címfolytatása így hangzik: Observatio elevationis poli Debrecinensis. Ebben nyilvánvalóan látszik, hogy a Sarkcsillag égbolti magasságának kísérleti úton való meghatározásáról van szó. Itt találjuk Debrecen földrajzi szélességének egészen pontos meghatározását is: 47 fok 25 perc. A csillagászat tehát továbbra is folyamatosan jelen volt a Kollégium tantervében.

 

Sárvári 102-es lbj a mat-nál sok csillagásaztot hoz—–

 

Rendkívüli eseménynek számított a Kollégium életében a világhírű Kabai meteorit megjelenése. Innen nem messze, mintegy 30 km-re Kaba déli határában hullott a földre 1857. április 15-én este 10 óra tájban. MásnapSzilágyi Gáborgazda kilovagolván a földjére, megtalálta. Pontosabban a lovának volt ez köszönhető, mert amikor a már földbe fúródott meteorit környékére értek, a lova horkantott egyet, gazdája pedig azonnal tudta, hol kell keresni az előző este nagy robajjal és fénnyel lehulló „lebkőt”. Ezt az un. „lebegő követ” aztán hamar bevitték a Kollégium híres tanáraihoz, amikor isTörök Józsefakadémikus orvos és kémikus professzor vizsgálta meg. Erősen gyanította, hogy szerves anyagot tartalmaz, ezért – rövidre fogva a történetet – elküldték egy darabját Friedrich Wöhler göttingeni német vegyészhez, aki ebben szaktekintély volt. A neves professzor a vizsgálata alapján a széntartalmat megerősítette. Ez már 1858-ban történt. Ezt követően a bécsi udvar minduntalan meg akarta kaparintani a világhírű meteoritot, de a debreceniek furfangos módon túl jártak az eszükön. Később apró darabokat olykor adtak cserébe, mint pl. az Erdélyi Múzeum Egyesület is kapott ilyet 1882-ben, mintegy 5 grammot, de a debreceni kollégiumi tanárok vigyáztak a meteorit épségére. Csínján bántak az ajándékozásokkal.  1951 és 1958 között azonban 50 grammal csökkent a súlya, míg az 1963. évi levágáskor a Magyar Tudományos Akadémia azt javasolta, hogy további ilyen külföldről érkező kéréseknek ne engedjenek. 1995-ben volt egy újabb levágás, amikor az MTA kérésére a magyar tudósok, akik a modern kozmológiai elméletek és a tudomány előhaladtával kialakult új helyzet miatt egy kis darabot kaptak. Aminosavat és más vegyületeket kerestek. Tudtommal nem találtak. Csak hallomásból tudom, hogy 2005 táján újabb levágás történt, de ennek körülményeit nem ismerem. A 150 éves földi tartózkodásának ünnepére Nagy Mihály kémia-fizika szakos kollégiumi tanár külön könyvecskét írt a híres meteoritról, mely 2008-ban jelent meg. Ebben olvashatjuk, hogy kő-meteoritról van szó, közelebbről annak a szenes kondritok csoportjába tartozik.

 

A Debreceni Református Kollégium ősi hagyományait ápolva, ma is működik egy erőteljes kis csillagász diákkör, akiknek van egy 150/750 mm-es SkyWatcher teleszkópja. Buzgó tanárok irányításával gyakran kémlelik az eget, s jól tudják, hogy ezzel csupán megszerettetik a csillagászatot abban a reményben, hogy ebből a kis körből majdan ismét jelentős magyar csillagászok kerülhetnek ki.

 

IRODALOM

 

Nagy Mihály: A kabai meteorit. Debreceni Református Kollégium, 2008.

Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete a kezdetektől 1990-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998. Negyedik átdolgozott kiadás.

Szabó Botond: Debrecen és a kísérleti fizika oktatásának magyarországi kezdetei. Fizikai Szemle, XXXII. évf. 1982. 5. szám. Klny 1-7.

A Debreceni Református Kollégium története. MORE Zsinati Iroda, Budapest, 1988.

R 295 b. jelzetű kézirat, Debreceni Református Kollégium, 1744.

Tóth Béla: Maróthi és a magyar csillagászat. Múzeumi Kurír, 1972. október, 9. szám. 22-29. (E tanulmány 13. jegyzetébenTóth Bélamagára vállalja a számítások ellenőrzését, de ebben ő nyilvánvalóan nem volt járatos. Ez az, amit kérésére én végeztem el. Maga a számítás sokkal hosszabb volt, néhány oldalnyi terjedelmű, amit azonban a Kurír itt a 28. oldalon közöl, nem mindig pontos az én számításaimhoz képest. Valószínűleg a Déri MúzeumbanTóth Bélakézirati hagyatékában megtalálható az én kézírással készült számításom is.)

Tóth Béla: Maróthi György. DRK, Debrecen, 1994.

Gaál Botond: A természettudományok az európaiság színvonalán. A Debreceni Református Kollégium történelmi öröksége. Vermes évkönyv, Sopron, 2001.