Dr. Gaál Botond honlapja

Beépített-e Isten rejtett paramétereket a teremtett világába?

Gaál Botond

 

 

 

Amikor Laplace 1799-ben elkészült a Mécanique céleste első kötetével, és ezt Napóleon elolvasta, „azt a megjegyzést tette, hogy Laplace ugyan sok száz oldalon szól az égről, de a jóisten sehol nem szerepel benne.”[1] A szerző ezt megtudván így válaszolt a császárnak: „Felség! Erre a hipotézisre nem volt szükségem.”[2] Ezek után sem a „nyugdíjas”, sem az „órásmester”, sem pedig a „tiszteletbeli elnöki” szereppel bíró Istenre nem volt szükség, sőt még hipotézisként való kezelése is fölöslegessé vált. Laplace tulajdonképpen az egzakt tudományok és a keresztyén teológia szétválását fogalmazta meg. Ennek már akkor is sokan örültek. Az európai tudományos szemlélet aztán ilyen triumfálás közepette haladt előre, számos vitát és éles összetűzést eredményezve a vallás és tudomány hívei között. Ma már úgy tűnik, fölösleges volt annyira egymásnak feszülni és bölcsebb dolog lett volna várni nyugodtabb időkre. Persze, a 20. században is voltak nehezebb időszakok, amikor bizonyos nyugtalan eszmék nevében értéktelennek nyilvánítottak dolgokat, amiket később aztán megbántak. Ilyeneknek tanúi voltunk mi is, sőt szemlélői számos keserves eseménynek, amelyek éppen velünk vagy közvetlen környezetünkben történtek. De ne ezen elmélkedjünk, hanem vegyük észre, hogy ma is sokakat érdekel a vallás és tudomány viszonyának kérdése. Vajon szét kell-e ezeket választani oly módon, miként azt a napóleoni korban is tették és a 21. században is sokan gondolják? Van-e remény arra, hogy végre a „tudás századában” találjunk valami harmonikus kapcsolatot az ellentétesnek vélt hit és tudás dimenziói között? Szeretnénk ezekre a kérdésekre válaszolni. Kíváncsian várnánk megnyugtató feleletet arra, vajon van-e a természetben olyan rejtett elem, amely miatt az nem ismerhető meg a maga valóságában. Tovább menve, vajon a teremtett mindenség törvényei olyanok-e, hogy azok kongruensek az ember értelmi tevékenységének szerkezetével? Mit szól mindezekhez a keresztyén kultúrkör, melynek világában az egzakt tudományok kifejlődtek? – Először nézzünk bele a történetbe, utána csodálkozzunk rá arra a világra, amelyről a Bibliában ezt olvassuk: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó!” (1Móz 1,31)

 

 

I. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

 

Megjelenik a keresztyénség

 

Korán kiderült, hogy a keresztyén természetfelfogás merőben különbözött a görögök tudományos szemléletétől. Emiatt az ókorban több szellemi csata zajlott le, például a gnosztikusok ellenében a 2. században, vagy a neoplatónikusok ellen a 3. században. Titokzatos módon ezekből a küzdelmekből a keresztyénség került ki győztesen. Hogy miért, arra nézve az egyháztörténészek nem mindig adnak kielégítő választ, nekünk azonban szabad legyen ennek a győzelemnek az okát a helyes természetszemléletben látnunk. Végül is lassú fejlődés eredményeképpen a keresztyén szemlélet kerekedett felül, s tette helyes kerékvágásba a tudománynak a hellén gondolkodás dualisztikus filozófiai kátyújába ragadt szekerét. Ennek köszönhetjük az európai civilizációt. Önmagából a görögök tudományából ugyanis – éppen annak axiomatikusan dualista szemlélete miatt – a modern európai tudomány a keresztyénség újszerű természetfelfogása nélkül nem tudott volna kifejlődni. Ez nehezen észrevehető tény, mert egy rendkívül lassan beérő, hosszú folyamatról van szó, amelyet csak aprólékos kutatással lehet végigkövetni. Csupán néhány lényeges elvi kérdésre térünk ki, amelyek segítenek a későbbi események értésében.

 

A keresztyén gondolkodás a természetet és annak rendjét részben a zsidó-keresztyén monoteizmusból, részben pedig Krisztus testetöltése szemszögéből tudta értelmezni. Számukra a teremtés valóságát ugyanis éppen az inkarnáció ténye erősítette meg, s így a keresztyén ember számára a világ létének értelme nem önmagában rejlett, magyarázatát csak azon „kívül” lehetett keresni. Amíg a görögök a saját gondolati világukat, a tudást isteni természettel ruházták föl, addig a keresztyének az emberi értelmet is az Isten által teremtett világhoz sorolták. A görögök ezért nevezték őket „ateistáknak”. A görögöknek igaza volt, amikor a világot „külső” tárgyilagossággal, az ész segítségével szinte annak „fölébe emelkedve” vizsgálták, ott azonban elhibázták a dolgot, hogy az ember szellemi tevékenységét, a világról alkotott gondolatát isteni jellegűnek hitték. De a keresztyének számára az sem volt lehetséges, hogy az ember mindenestől belemerüljön a természetbe, ahogyan ezt a keleti vallások tudatvilága képzelte, vagy az sem vezethetett megoldáshoz, midőn az istenséget oldották föl a természetben, amint ezt a sztoikusok és általában a panteisták tették. A zsidó szemlélet pedig csak addig volt elfogadható számukra, amíg annak monoteizmusa a világ egységes magyarázatát biztosította, a természetszemléletük azonban nagyon visszafogottnak tűnt. A természeti jelenségeket, az abban végbemenő eseményeket a hívő zsidó ember nem úgy szemlélte, mint amelyre az emberi értelemnek kellene magyarázatot adnia, mert minden, ami történik, annak az a magyarázata, hogy azt Isten akarta úgy, illetve Isten akarata szerint úgy van jól. A keresztyénség ennél sokkal merészebbnek mutatkozott. A hellén tudománnyal, a keleti vallások szemléletével és a zsidó gondolkodással szemben kezdettől mindmáig azt hangsúlyozta, hogy a mindenség a maga rendjét – mint az egységes szemlélet alapját – a teremtő Istenétől kapta, aki a maga valóságát és a teremtés tényét a testet öltött Krisztusban tette nyilvánvalóvá. Ennek folytán az emberi értelem a természetnek egy megkülönböztethető, de attól el nem választható része lett, amely annak rendjét kutatja, fölfogja, leírja és értelmezi. Pál apostol ezt a krisztologikus szemléletet így fejezi ki: „Mert benne teremtetett minden a mennyen és földön, a láthatók és láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. … és minden őbenne áll fenn.” (Kol 1,16-17) Értelemszerűen kivétel nélkül minden a teremtett világhoz tartozik. Nincs tehát egymástól elszakítva, külön-külön létező ideák világa és annak mása, vagy forma és anyag, nous és physis, értelem és fizikai környezet. Egy teremtett mindenség van, amely Isten tulajdona. Itt már egy új természetszemlélet jelenik meg, az egységes és mégis nyitott világé. A kérdés az, milyen szerkezetű a természet törvénye és milyen szabályok szerint működik az emberi értelem. Erre később adjuk meg a feleletet. Előbb lássuk, mi jött át az ókorból.

 

A középkori érlelődés

 

A középkor átvett a görög tudománytól sok-sok értéket, ezeket meg is őrizte, s ezek között volt két különlegesen értékes darab: a valóságszemlélet és a teleologikus gondolkodás. Az ókor és a középkor embere egyaránt szerette volna mindenáron tudni, micsoda a valóság. Ennek az elméleti fáradozásnak a csúcsa az i.e. 4. századra tehető, utána ereszkedő tendenciát mutat. Arisztotelésszel lehet sok ponton vitatkozni, lehet őt cáfolni is, azt viszont nem lehet elvitatni, hogy ő a valóságot akarta megmagyarázni, leírni, és ebben a szándékában is nyilvánvalóan törekedett a józan gondolkodásra. Azért mondta, hogy a Föld a világ közepe, mert ezt tapasztalta, ezt látta. Ostobaság lett volna a Napot megtenni centrumnak, hiszen a „látszat” szerint az keringett a Föld körül és nem fordítva. Ezt akarta az ész segítségével érteni. Végül is a világ magyarázatában az emberi értelem segítségével Arisztotelész egy erősen teleologikus szemléletet munkált ki. Két fő erénye volt tehát, egyfelől a realitásra való törekvés, másfelől a teleologikus magyarázat. Az első azt jelentette, hogy a jelenségeket a „látszatnak” megfelelően kellett leírni, a második elv pedig mindenben kereste a vég-okokat. A későbbi keresztyén korszakban e két magyarázati elv egymásba fonódása merevedett tekintéllyé hosszú időre, s akarva-akaratlanul ez vált a tudományos gondolkodás „módszerévé”. Ptolemaiosz átvette a realitásra törekvést, a keresztyén egyház jó néhány tekintélyes gondolkodója pedig hozzátapadt a teleologikus gondolkodáshoz. Nem akartak rosszat, de a két eszme szorításából egyik sem tudott menekülni, hanem – más megoldást nem találva – egymással szövetségre léptek, s együtt botorkálva keresték a kiutat. Az egzakt tudományok terén Ptolemaiosztól egyenes út vezetett Kopernikuszig, a teológiában pedig Augustinustól és az egyházatyáktól húzhatjuk meg a vonalat Anzelmuson, Nagy Alberten és Bonaventurán át Aquinói Tamásig.

 

Az újkor beköszönte a tudományban

 

Alapjában véve e két szemlélet találkozása történt az 1462-ben létrehívott Firenzei Akadémián, amikor is az összebékülés helyett meglepő módon mindkét terület elindult a saját útján. Ennek a folyamatnak lett az eredménye az egyik ágon a reformáció, a másik ágon a természettudományok szaktárgyi önállósulása, mely aztán Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton révén beletorkollott az újkori tudományos forradalomba. Ezek még mind mélyen hívő tudós egyéniségek voltak, akik közül Newton azért emelkedett ki leginkább, mert igazából ő volt az első olyan önállóan gondolkodó természettudós, aki elméletével nem akart kedvezni semelyik filozófiai irányzatnak. Náluk a keresztyén hitük harmonikusan megfért a tudományos igazságokkal, úgyszólván mindkét terület kölcsönösen elfogadható szemléletet nyújtott az európai civilizáció további fejlődéséhez. Arisztotelész tekintélye ekkor már csak a római egyház teológiájában érvényesült, amennyire abba Aquinói Tamás filozófiája beépült. A protestantizmus külön utakon haladt. A filozófiában Descartes borzolta föl a kedélyeket, s ő is meg volt győződve, hogy az ész, az értelem előtérbe helyezésével filozófiája az egyháznak kedvez. Igaza lett azonban Bossuet-nek, aki észrevette, hogy nagy harc készült az egyház ellen a kartéziánus filozófia leple alatt. A racionalizmusnak aztán a különböző formái révén, mint amilyen a kartéziánus gondolkodás és a deizmus is volt, eljutott a tudomány Laplace korszakáig. Amint láttuk, ettől kezdve mintegy kínos „válóperben” az egzakt tudományok és a keresztyén teológia útjai szétváltak. Ez azonban csak időleges volt.

 

A vallás és tudomány sorsa az újkorban

 

Mi is történt? Kepler már matematikai képletekkel ragadta meg a bolygómozgás szabályszerűségeit, s ezzel ő már ott állt az újkor küszöbén. Galilei kísérletekkel szerette volna megállapítani, hogy Isten milyennek teremtette a világot. Vallotta, hogy a valóság a matematika nyelvén van írva. Ő már belépett az újkor előszobájába. Newton pedig a törvényeivel már belakta a házat. Ő tette félre teljesen Arisztotelész természetre vonatkozó spekulatív és ráadásul téves megállapításait. Ezek helyébe tudományosan is értékelhető gondolatokat állított. Isten mindenütt-jelenvalóságát azonosította a térrel, az isteni örökkévalóságot pedig az idővel. Így hozta létre az abszolút teret és az abszolút időt, amely kategóriák jó szolgálatokat tettek az elméletének. Ami Descartes-ot illeti, ő természettudományi szempontból lényegében a középkor végének egy utolsó nagy felvillanása volt. Tagadta a „távolbahatást”, azaz a gravitációt. A 18. század legelején mégis a nagy francia természettudósok Descartes örvényelméletét fogadták el a mindenséget legáltalánosabban leíró „törvényszerűségnek”. Ugyanennek a századnak a végén, részben a 19. század elején viszont a nagy tekintélyű francia matematikusok és fizikusok, mint Lagrange, Laplace, Poisson, Ampére már teljesen azonosították magukat a newtoni elvekkel.[3] Ahol „távolbahatás” volt, ott mindenképpen anyagi természetű pontokra gondoltak, amelyek között nincs semmi más, mint egyszerűen csak távolság.[4] A dinamikus tér gondolata még föl sem merült. A franciák bátorításával és az öreg Gauss irányításával a 19. század közepén feljövő német tudósnemzedék, jobbára a fiatal Weber, Riemann és Neumann megalkották a maguk elektromosságra vonatkozó elméletét, s ez annyira elfogadottá vált az egész világon, hogy „igazságához” semmi kétség nem férhetett. Magyarázatuk a klasszikus newtoni fizika mechanisztikus szemlélete alapján készült.[5] E szerint ha a kezdeti állapot adott, abból a jövő ok-okozati alapon meghatározható.

 

A klasszikus fizika lecserélése: a modern kor első szakasza

 

Maxwell volt az egyetlen, aki nem fogadta el a németek elméletét, mivel nem tetszett neki az elektromágneses jelenségek mechanisztikus magyarázata. A szemléletet kifogásolta. Ő egy mélyen hívő református skót ember volt, aki biblikusan megalapozott hitével másként gondolkodott az mindenségről. A teremtő Istennek a Jézus Krisztusban megmutatott szeretetét tekintette elsődlegesnek, mondván, hogy „az isteni szeretet” az egyedüli olyan dolog, amely „az ő saját természete szerint tökéletes”.[6] Minden egyéb rész szerint való. Ennek kapcsán kifejtette, hogy a gondolkodás helyes iránya „az egésztől a részek felé”, nem pedig a fordítva, amint a newtoni fizika ezt sugallja. Nem tett mást, mint zseniális matematikai tudásával megragadta és leírta Faraday elképzeléseit, s így az elektromágneses térelméletében összekapcsolva a térbeli és időbeli változást, félretette a mechanisztikus szemléletet. Ez lényegében a híres egyenleteinek rövid története. Einstein ezt így méltatta: „A valóságnak ez a fogalmi változása volt a legalapvetőbb és leggyümölcsözőbb esemény, amit a fizika Newton óta tapasztalt.”[7] A folytonos és dinamikus tér megalkotása után Maxwell a fiataloknak elmondott beszédében éppen a keresztyén teológia számára adott komoly útmutatást: „Mindazok, akik teológiát szándékoznak tanulni, nagyon nagy hasznot fognak találni a Teremtés rendjének gondos és tiszteletet megadó tanulmányozásában. Meg fogják tanulni, hogy bár ez az Isten által teremtett világ, amelyben élünk, megmutatja az Ő erejét és jóságát még az óvatlan szemlélőnek is, mégis messze többet rejt el előlünk, mint amit megmutat, és csak a türelmes, kitartó gondolkodónak engedi meg, hogy legmélyebb értelmébe betekintést nyerjen. Meg fogják tanulni, hogy az emberi elme nem elégszik meg a jelenség szemléletével, hanem kényszerítve érzi magát a jelenségbe beágyazott alapelv keresésére, és ezek a princípiumok viszont annak megvallására ösztönöznek bennünket, hogy az anyag törvényei és az ész törvényei ugyanabból a forrásból származnak, mégpedig minden bölcsesség és igazság forrásából.”[8]

 

 

 

II. A TÉRI-IDŐI-ANYAGI VILÁG ÉS AZ EMBERI ÉRTELEM

 

A természet és az ész törvényeinek kongruenciája

 

Elérkezve a 20. századba, meglepő dolgok történtek. A mikro-világ jelenségeinek magyarázatára létrejött a kvantumfizika, a makro-világ értelmezésére pedig a relativitáselmélet. Ezeknek döbbenetes hatása volt, hiszen át kellett értékelni az egész tudományos gondolkodást. Láttuk, hogy korábban a tudomány fejlődéséhez a keresztyén természetszemlélet, illetve teológiai gondolkodás mennyire gazdagon hozzájárult, hogy csak a görög tudomány és keresztyén gondolkodás találkozását, Newton abszolút tér és idő fogalmait, vagy Maxwell elektromágneses térelméletét említsük. Most azonban a keresztyén teológia alig tudott szóhoz jutni. Megszólaltak helyettük ismét a tudósok. Ugyanis először az a kérdés merült föl, hogy a természet világának törvényei vajon ugyanolyan szerkezetűek-e, mint az emberi értelem törvényszerűségei? A hit talaján állva, Maxwell valójában már megfogalmazta a lényeget.  A 20. század egyik legnagyobb felfedezése éppen az volt, hogy ez a kettő kongruens. A felvilágosodás korszaka nem ezt vallotta. Az észnek megvoltak a maga szükségszerű igazságai, a természetnek vagy a történelemnek pedig megvoltak a maguk esetleges, kontingens igazságai. Az ember mint idegen lény egzisztált a történelemben és a természetben.

 

Az egzakt tudomány képviselőinek erre megvolt a válasza. Maga Einstein hangsúlyozta azt, hogy a természet törvényeit sem nem a „szükségszerűség”, sem nem a „véletlenszerűség” kategóriái határozzák meg. Nem úgy áll a dolog, mintha a természet törvényei kötelesek volnának engedelmeskedni a szükségszerű észigazságoknak. De nem is csupán a véletlenszerűség szerint működnek. Ekkor mondta Einstein, hogy „Isten nem kockajátékos”! Tehát egészen más szemléletre volt szükség. Mint amikor valamilyen akadályt el kellene gördíteni az útból.

 

A nyitott világ és a rejtett paraméterek

 

A 20. század első felében két fontos esemény is történt, amely eszméltetően hatott a tudományos gondolkodásra. – 1931-ben hozta nyilvánosságra Kurt Gödel a híres nem teljességi tételét, amely szerint az értelmi munka olyan, hogy bármilyen axiómarendszerre felépített rendszerben található olyan tétel, amelyről az adott rendszeren belül nem dönthető el, vajon igaz-e vagy hamis. Egy tágabb rendszerben már ez megoldható. Tehát bármilyen formálisan axiomatizált logikai rendszer nem lehet teljes. Gödel megoldása azt mutatja, hogy az emberi gondolkodás nyitott, mégpedig fölfelé, egy mindig bővebb, gazdagabb ismeretvilág felé. – A másik fontos megállapítás éppen a magyar Neumann Jánostól származott. A kvantummechanikának matematikailag két különböző értelmezése volt, az egyiket Schrödinger dolgozta ki a hullámfüggvények segítségével, a másikat pedig Heisenberg és Bohr készítette a valószínűségszámítás alapján. 1932-ben Neumann bebizonyította, hogy a kettő azonos eredményre vezet. Eközben arra a megállapításra jutott, hogy nem lehet alkalmazni a kvantumfizikában a klasszikus módszert, mely szerint egy részecske térbeli és időbeli helyzetéből a kauzalitás elve szerint meghatározhatjuk annak korábbi vagy későbbi állapotát. Így a természetben nincsenek rejtett paraméterek. Ez érthetőbben azt jelenti, hogy nincsenek benne olyan elemek, amelyek lehetetlenné tennék a megismerését. Ezt a teológusoknak úgy interpretálták, hogy Isten a teremtéskor nem épített bele a mindenségbe olyan rejtett elemeket, akadályokat, amelyek miatt az megismerhetetlen volna. Nincs Ding an sich, miképpen azt Kant feltételezte. Értelemszerűen a hitismeretben sincsenek közbevetett akadályok. Az más természetű tudományos kérdés, hogy mindkét esetben egy végtelen megismerési folyamatról van szó.

 

Polányi Mihály tudományelmélete segít a teológiának

 

Ezeknek hallatlanul nagy jelentősége van a tudományos gondolkodás értelmezésében. Polányi Mihály segített ebben a teológiának. Ide vonatkozó tudományelméleti megállapításai ma szerte a világon elfogadottak. Ő határozottan megkülönböztette a tudás két fajtáját, az un. explicit tudást és a hallgatólagos tudást.[9] Az elsőt úgy értelmezte, mint olyan tudást, amelyet a mindennapokban megszerzünk magunknak és kifejezésre is juttatunk, a másodikat pedig úgy, mint amely megvan ugyan bennünk minden cselekedetünk mögött, de nem juttatjuk kifejezésre. Fölfogása szerint tisztán explicit tudás elgondolhatatlan, nincs, mert csak a hallgatólagos tudással együtt létezik, de csak olyan módon, hogy ez az utóbbi a valóságosan létező. Ez hozza létre és kontrollálja az előbbit. Másképpen ezt úgy lehet kifejezni, hogy az értelmi tevékenységünk által létrehozott igazság mindig relatív egy nálánál magasabb rendű igazsághoz képest.[10] Ezek szerint az értelem sohasem tételezhet egy olyan igazságot, amely a maga nemében befejezett és tökéletes volna, hanem mindig van „fölötte” egy általánosabb vagy egyetemesebb igazság. E magasabb szintű igazság intuíció révén keletkezik, úgyszólván ez vonja magához az alacsonyabb szintű tudással működő elmét, fölemelve azt a tudás egy magasabb fokára. Így születnek a tudományos fölfedezések. Következésképpen a magasabb szintről dönthető el mindig az alacsonyabb szintű ismeret vagy tudás érvényességi köre, fordítva nem. Például hozhatjuk erre, hogy relativitáselmélet felől nézve a newtoni mechanika törvényei csak a tér egy kis tartományára érvényesek.[11] A Polányi-féle elgondolás is a tudományos gondolkodás végtelen nyitottságát mutatja.

 

A protestáns teológia saját útja[12]

 

A keresztyén gondolkodásban kezdettől fogva megvolt egyfajta nyitottság, de az emberi értelem nem mindig terelte a helyes útra. Példának okáért, a skolasztikus természeti teológia elvitte olyan irányba, hogy a filozófia révén valamilyen előfeltevésnek kellett meglennie a teológia műveléséhez. Az „istenbizonyítékok” is ehhez hasonló helyzetet eredményeztek, holott azoknak eredetileg más volt a szerepe. De ebbe a körbe tartoztak a reformáció utáni protestáns ortodoxiával kezdődő teológiai mesterkedések is. „A csillagos ég fölöttem, az erkölcs bennem!” típusú Kant-i evidenciák kimondásával lényegében axiómákra alapozták a teológiát, s ezt legtöbben követték a teológia művelésében a 19. század folyamán. Csak Karl Barth határozott fellépése állította meg őket azzal, hogy kimondta: a Logosz nem azonos a physis-szel, a világgal. Ez éppen akkor történt, amikor Einstein is megalkotta az általános relativitás elméletét. Barth híressé vált kifejezése ez volt: Gott ist der ganz Andere, Isten egészen más. De „nemcsak Isten más egészen, mint a világ, hanem értelmünk is egészen más, mint az Ige. … Értelmünk a teremtett valósággal, az Ige viszont Istennel identikus.”[13] De ha az értelmünk a teremtett valósággal azonos, akkor miként juthatunk mégis magasabb szintű istenismeretre? Miben segít az emberi értelem „fölfelé nyitottsága”, ha az csak egy teremtettségi eleme az embernek? Vajon ez által megismerhetjük-e az „igaz” Istent? Koránt sem! Így még nem! Akkor mire épül a keresztyén istenismeret? A tudományos gondolkodás nyitott szerkezetén kívül még további két tényre.

 

Fölfelé nyitottság és istenismeret

 

A protestáns teológiai gondolkodás a reformációval félretette a tekintélyeket. A Szentírást azonban mégis tekintéllyé emelte, s ez újból gondolati problémát vetett föl a külső szemlélőkben, hogy tudniillik akkor mégis van valami tekintélyre szükség. Ezt azonban ők másként fogták föl. Ugyanis éppen a Scriptura valde prima „elv”, azaz a Szentírás mindenek előtt szándék éppen a nyitottság felé vezette őket, mert Istennek a Szentírásban megtalálható kijelentése nem azt jelenti, hogy az ember értelmileg egyszer s mindenkorra lerögzítheti a hitbeli igazságokat. Az isteni kijelentés, a reveláció a lepel elvételét jelenti ugyan, azaz az isteni titkok feltárását, de nem úgy, hogy abban az emberi logika, vagy értelmi leleményesség révén bizonyossággal haladhatunk az elérni szándékozott végső titkok teljes megismeréséig. Pontosan fordítva áll a dolog, mert a kijelentés megismerése nem ezt a fajta logikai, vagy episztemológiai megismerést jelenti, hanem azt, hogy az isteni titkok feltárulásával újabb titkok, sőt még több titok tárul a hívő ember elé. A protestáns teológia alapját tehát a bibliai isteni kinyilatkoztatás révén egy olyan tekintély képezi, amely maga is végtelenül nyitott az ember értelmi tevékenysége számára.

 

Nyújt-e valamilyen szemléletet a tudomány a keresztyén gondolkodás számára? Igen! Méghozzá lényegeset! A tudományok az emberi értelem által fölfedezhető, követhető, megérthető tartományban tárják föl az egyre gazdagabb ismereteket. De mindig csak az értelmi határokon belül! Az ember a 20. században fölfedezte a tér-idői tárgyat, sőt a téri-idői-anyagi világ összefüggéseivel együtt az emberi szellem dinamikáját, azaz az értelem működésének szabályait. Mégsem adott azonban választ a miért kérdésre, amit Einstein annyira szeretett fölvetni. Már őt megelőzően Max Planck is utalt arra, hogy a természeti törvények a „működésükhöz” az erőt valamilyen külső hatalomtól nyerték.[14] Einstein pedig többször úgy nyilatkozott, hogy a természet titkainak legbelsejét lenyűgözőnek találja.[15] Ezért gondolkozott el a miért kérdésen oly gyakran. Nyilvánvalóan tudjuk, hogy erre a miért kérdésre sem Einstein, sem pedig más tudósok nem adhatták meg a feleletet, de a jövőben sem kaphatunk erre a kérdésre kielégítően végérvényes választ. A válasz pontosan akkor lesz kielégítő, ha az nem akar végérvényes lenni. Ez a dolog természetéből következik, amit maga Einstein is és Planck is[16], és más tudósok is jól tudtak. Ők inkább a szemléletet akarták ezzel formálni és olyan irányba terelni, amelytől vártak valami újat, valami közelebbit a még föl nem tárt területek titkaira. Éppen ezzel magyarázható az is, hogy sok nagy tudós gondolata gyakran fordult olyan irányba, amikor már a tapasztalatok alapján Isten létének logikai szükségszerűségét tételezték. Ha teológiailag nézzük a dolgot, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a szemlélet, vagy következtetés mint az úgynevezett általános kijelentés felől értelmezett „theologia naturalis” ugyan lehetséges, sőt ez a hitnek is lehet egy fajtája, vagy szintje, de igazi istenismeretet ebből nyerni nem lehetséges, és erre a „tételre” keresztyén értelemben vett teológiát sem lehet fölépíteni. A matematikus ezt úgy fejezné ki, hogy a tudomány nyújtotta szemlélet a keresztyén gondolkodás számára szükséges, de nem elégséges segítség.

 

Az értelem fölfelé nyitott szerkezeti világa mégis milyen segítséget jelenthet a keresztyén ember hitértelmezésében? Az biztos, hogy az értelem munkájára a teológiának, s általában véve is a keresztyén gondolkodásnak igenis szüksége van. Ez így biblikus. De azt is látnunk kell, hogy nincs kétféle értelem, amely közül az egyikkel a természeti törvényeket, a másikkal hitigazságokat fogjuk föl. Az emberi értelem is teremtett mivoltú! Így miként nincs határ és akadály a természet megismerésében, ugyanúgy nincs határ vagy rejtett paraméter az isteni igazságok megismerésében sem. Következésképpen igenis a tudomány és a teológia nyújthatnak egymásnak segítő szemléletet, de a régi kata physin elv mindenkori tiszteletben tartásával. Eszerint valamennyi szellemi területnek a saját tárgyához igazított tudományművelési módszert kell alkalmaznia. – Hogy erre is lássunk egy életes példát, éppen a protestáns teológia területéről választunk egyet. Amikor Barth megújította a 20. századi protestáns teológiát oly módon, hogy azt a kinyilatkoztatásra alapozta, valójában ő elvetette a természeti teológiának minden fajtáját, mondván, hogy azok az emberi elme előfeltevéseiből indulnak ki. De nem vette észre, hogy a természeti teológia nyomai mint a hitigazságok alacsonyabb lépcsőfokon lévő megnyilvánulásai ott vannak a Bibliában. Tehát azt nem elvetni kell, hanem a krisztologikus szemlélet magasabb szintjéről megállapítani annak érvényességi területét. Ezt Barth is belátta, de élete végéhez közeledve már nem volt ideje és ereje a módosításra.[17]

 

A fölfelé nyitottság és a felülről nyitottság

 

A hitbeli gondolkodás számára a fölfelé nyitottságra kétségtelenül szükség van, de a kijelentés igazságának elfogadását nem pusztán az emberi értelem immanens szabálya biztosítja, hanem az, hogy maga a kegyelmes Isten nyitotta meg felülről ezt a lehetőséget az ember számára. Ezt pedig Jézus Krisztusban szemlélhetjük mint magasabb szintű istenismeretben. Ebből eredően előbb feltételezni a világ valóságát és ennek alapján kérdezni, hogy létezik-e Isten: keresztyén nézőpontból a kérdésnek nincs értelme. Ugyanis minden keresztyén hitismeret azzal a meggyőződéssel kezdődik, hogy Isten a Jézus Krisztusban volt, akiben megnyitotta az utat önmagához. Válaszolva a tanulmányunk elején föltett kérdésekre: miként a természetben és a tudományos gondolkodásban, ugyanúgy a hitigazságok keresésében is fölfelé nyitott rendszerrel van dolgunk (Gödel), nincs semmiféle akadály vagy „rejtett paraméter” az Istent kereső ember útjában (Neumann) és amint a tudományban a magasabb szintű tudás vonja magához a megismerő elmét (Polányi), a keresztyén gondolkodásban Isten megismerésének lehetőségét Ő maga nyitotta meg felülről a Jézus Krisztusban.

 

 

Gaál Botond

egyetemi tanár, az MTA doktora

Rendszeres Teológiai Tanszék

Debreceni Református Hittudományi Egyetem

Szakképzettség: matematika-fizika szakos középiskolai tanár, teológus

 

 

 

 

 

 

[1] Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete a kezdetektől 1990-ig. Negyedik, átdolgozott kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998. 327.

 

[2] Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete a kezdetektől 1990-ig, i.m.327. A „Jen’ai pas eu besoin de cette hypothése, Sire” híres mondat fordítása tőlünk [G.B.].

 

[3]  V.ö. Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete a kezdetektől 1990-ig, i.m. 337.

 

[4] Ez az a híres és elterjedt kifejezés, amely angolul „action at a distance” néven vált ismertté, magyarra pedig „távolbahatásnak”, vagy „távolhatásnak” szoktak fordítani. Maxwell beszél erről igen világosan a Treatise on Electricity and Magnetism című művének X. oldaljelzetű előszavában. Kiadta a Clarendon Press, Oxford, 1881.

 

[5]  Ezt az elméletet már alig tartja számon a tudománytörténet, mert a Maxwell-egyenletek mellett ennek már nincs jelentősége. Weber elgondolását, mint amely zsákutcába vezetett,  megtaláljuk magyarul is; V.ö. Simonyi Károly, i.m. 334.

 

[6] Lewis Campbell and William Garnett, The Life of James Clerk Maxwell, London (1882), Johnson Reprint Corporation, New York, 1969. 338.

 

[7]  Albert Einstein: Maxwell’s Influence on the Development of the Conception of Physical Reality; edited by T.F. Torrance; James Clerk Maxwell – A Dynamical Theory of the Electromagnetic Field, Scottish Academic Press, Edinburgh, 1982. 31.

 

[8] The Scientific Letters and Papers of James Clerk Maxwell, edited by P.M. Harman, Cambridge University Press, 1991. Vol. 1. 430.

 

[9] Polányi Mihály: Tudomány és ember, Három tanulmány, Tudomány, hit és társadalom, Kiadta a Polányi Mihály Szabadelvű Filozófiai Társaság,  Argumentum Kiadó, 1997. 106.

 

[10] V.ö.Gaál Botond: Magasabbrendű dimenziók a gondolkodásban, Polányi Mihály gondolatainak haszna a teológiában, Theologiai Szemle, 1991/3. szám. 172-173.

 

[11] Elvileg a tér végtelen kicsi tartományában érvényesek. Ezt Newton nyilvánvalóan nem tudta, ma sem tudják sokan, hiszen alkalmazva Newton törvényeit, helyes eredményre jutunk, mert az a kicsiny tértartomány, amelyben mi élünk és dolgozunk szinte végtelenül kicsiny a világegyetem méretéhez képest.

 

[12] E tanulmány szerzője a protestáns teológiát ismeri jobban.

 

[13]Bolyki János: A természettudomány és a teológia Barth Károlynál, Theologiai Szemle, 1976/9-10. 280.

 

[14] V.ö. Max Planck: Az egzakt tudomány értelme és határai. In: Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1965. 301-304.

 

[15] V.ö. Albert Einstein: Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, Budapest, 1994. 16. Ez csak egyetlen példa a sok ilyen természetű einsteini megnyilatkozások közül.

 

[16] A nagy tudósok között talán Max Planck fejtette ezt ki a legvilágosabban. V.ö. Max Planck: Az egzakt tudomány értelme és határai, i.m. 302.

 

[17] V.ö. Thomas F. Torrance: Space, Time and Ressurection. The Handsel Press, Edinburgh, 1976. Preface X.