Dr. Gaál Botond honlapja

A természettudományok az európaiság színvonalán

A Debreceni Református Kollégium történelmi öröksége

Gaál Botond

 

 

Debrecen, 2001. május 6.

 

 

A természettudományok átemelése a magyar kultúrába

 

Mátyás királyi udvara és annak szellemi környezete még gazdagon biztosította a reneszánsz művelődést, hazánk élenjáró európai országnak számított. A „természettudományok” iránti érdeklődés nálunk is a kor színvonalán állt, követte annak menetét. E természetes fejlődés azonban csakhamar megszakadt az ország három részre szakadásával. Különösen is a török fennhatóság alá került területek kerültek sanyarú helyzetbe. De nem veszett oda minden! A politikai események ennek dolognak csak az egyik összetevőjét képezték. A 16. század első felében ugyanis két erőteljes és ellentétes előjelű hatás rázta meg a magyarságot. Az egyik volt ténylegesen a politikai függetlenség elvesztésének félelme, melyet az integrált állami élet látható szétesése is gerjesztett, a másik viszont az ezzel egy időben lezajló váratlan és különös esemény volt:  a reformáció megjelenése. A kétféle hatás között semmiféle összefüggést nem tudunk fölfedezni. Magyarország szempontjából két független esemény egybeeséséről van szó. Hamar kiderült, hogy a reformáció terjedése dél-keleti irányba teljességgel lehetetlenné vált az oszmán sorompó miatt, a nagy Orosz Birodalomban pedig még nem volt táptalaja a nyugati kultúrának. Így lényegében Lengyelország és Magyarország kulturális központjai tekinthetők ekkor az európai tudományos élet keleti végvárainak. Ilyen történelmi helyzetben a reformáció gondviselésszerűen érkezett és hazánkban meglepő dolgokat produkált. Abban a nehéz kilátású politikai helyzetben, illetve annak ellenére – a nyugat-európai mintát követve – a reformációhoz tömegesen csatlakozó ekklézsiák megvetették a nagy protestáns iskolák alapjait.

 

A szellemi életet tekintve, Nyugaton ekkor egy furcsa folyamat volt tapasztalható. A középkori alapítású egyetemek még virágoztak mindenütt. Ebben a rendszerben a természettudományok művelői a filozófusok voltak. Az egyes részterületeket, mint például a mechanikát, aritmetikát, geometriát, asztronómiát, földrajzot és az orvostudományt a természetfilozófia fogta egy teljes rendszerbe. A természetfilozófia mindenütt a teológiát volt hivatva segíteni. Így az egyetemekről az akkori élet kívánalmainak megfelelően jogászok, orvosok és teológusok kerültek ki. Ezzel a képzéssel az egyetemek monopolizálták a magasabb szintű tudományos érdeklődést.[1] A gyakorlati igény azonban már a 16. században elindított egy olyan erjedési folyamatot, amely hatással volt a későbbi századokban is. A technikai fejlődés és a kereskedelem, s ezen belül például a hajóépítés és a navigáció, nem különben a jól felkészült hivatalnokok olyan követelményt jelentettek, amelyet már a hagyományos képzés nem tudott biztosítani, mert nem nyújtott elegendő tudományos ismeretet. Egyes diszciplinák igen gyakran az egyetemeken kívül fejlődtek ki.[2] Úgy mondhatnánk, hogy „magántudósok” egész sora nőtt fel, akik a kísérletezés és magántanítás révén olyan tudományos igényt elégítettek ki, amelyet a megmerevedett, vagy konzervatívvá vált egyetemek nem tudtak nyújtani. Jó példa erre Newton esete, aki még a 17. század végén is csak a matematika oktatására nyert egyetemi katedrát Cambridgeben. Kísérleteit azonban otthon végezte. A nyugati egyetemeket aztán éppen a külső technikai fejlődés igénye és irama késztette később a gyorsabb belső fejlődésre. Ehhez jött ráadásul a tudományos gondolkodásban a reformáció katalizáló hatása a tekintélyelvűség félre tételével és a szabad vizsgálódás gondolatának hirdetésével.

 

Lényegében ezt látták maguk előtt a nyugati egyetemeken tanuló magyar diákok, és ezt a szellemiséget, tapasztalatot hozták magukkal haza. Itthon a történelmi szükség arra késztette őket, hogy népünk művelődésének, kultúrájának alapjait újból megvessék és ezeken az új alapokon építkezzenek tovább. Ezért a reformáció után megalakult protestáns iskolák ismertető jegyei között gyakran fölfedezhető a nyugati egyetemek némely vonása, hol erősebben, hol pedig gyengébben, de sohasem szolgaian lemásolva, hanem a hazai körülményekhez és lehetőségekhez igazítva azok működését. Már eleve az is nagyon nagy jótétemény volt, hogy egyáltalán létrehozták ezeket az iskolákat – rendkívül komoly áldozatok árán. Különösen is bátor lépése és prófétai előrelátása volt az iskolaalapítóknak, hogy már igen korán bevezették a természettudományokat is az oktatásba. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy az első természettudósaink valamennyien református lelkészek voltak. Sokan vizsgálták ennek az iskolalapítási korszaknak a titkát. Bolyki János írja a következőket: „A XVI. és XVII. században …, az első magyar nyelvű természettudományi munkákat kivétel nélkül református teológusok írták. A XVIII. és XIX. században csatlakoztak hozzájuk más felekezethez tartozó teológusok, illetve világiak. A korszak elején azonban még továbbra is a református teológusok és kollégiumok vezetnek a természettudományok művelésében.”[3] Ugyanerre a korszakra vonatkozóan Zemplén Jolán tudománytörténésztől ezt tudjuk meg: „A tudósok mindegyike valamelyik magyarországi vagy erdélyi kálvinista iskolából kerül ki.”[4] A matematikatörténész Szénássy Barna pedig így látja: „Minden régebbi tudósunknál észre kell vennünk … kálvinista iskoláink ilyen irányú komoly tradíciói”-t.[5] Mármost ezeknél a kollégiumoknál, illetve ezek professzorainál azt a nagyon nehezen megfejthető titkot, de észrevehetően hazaszerető szándékot lehet és kell értékelnünk, hogy éppen a külső körülmények inspirációja nélkül, a hazai technikai színvonal nyomorúságosan alacsony volta ellenére mégis bevezették a természettudományokat. Miért? Mert ők úgy látták, hogy az adott történelmi helyzetben nincs más választásuk, minthogy az oktatás révén, azaz a nép művelésével remélhetik a majdani külső technikai körülmények pozitív változását. Különösen is Debrecenben volt meg ez a szemlélet, amit Méliusz Juhász Péternek, a magyar Kálvinnak egyfajta szent haraggal és elhatározással kimondott „parancsa” őrzött meg az utókor számára: „Csináljatok a templomokból iskolákat!” Létrejöttek tehát a nagy kollégiumok, Pápán, Sárospatakon, Nagyváradon, Nagyenyeden[6] és Debrecenben, s ezek újabb és újabb iskolákat alapítottak százával az ország egész területén. Talán a Debreceni Kollégium volt ezek között a legnagyobb. 1538-tól számított története során 584 alap- és középfokú iskolát hozott létre hazánk egész területén, főként a Tiszántúlon és a Partiumban.

 

Mindegyik kollégiumnak kialakult a saját oktatási rendszere. Az azonban látszott a bevezetett tantárgyakból, hogy a strassburgi eredetű, protestáns hatásokat mutató,[7] híres sturmi iskolarendszer valamennyi kollégiumunkban éreztette hatását. Ennek a lényege abban volt, hogy a humanisztikus képzés mellett ez az iskolarendszer vezette be elsőként a felsőfokú oktatást megelőző alapfokú iskolában (ez ma a középiskolának felelne meg[8]), pontosabban ennek felső osztályaiban az aritmetikát és csillagászatot, melyet együtt matematika néven oktattak. Legfelül volt a földrajz.[9] Más európai iskolarendszerek, mint például a Morus és az Elyot Angliában, vagy a Sadoleto Itáliában és a Vives Spanyolországban közel sem tudtak a sturmihoz fogható hatást elérni, aminek a titka a természettudományok oktatására eső hangsúlyban keresendő. Az pedig egy nagyon érdekes és fontos pedagógiatörténeti tény, különösen is a mi magyar iskolarendszerünk szempontjából, hogy a sturmi rendszer is igen komoly hangsúlyt tett a latin nyelvű oktatásra és irodalmi ismeretekre. Ezt a humanista kor meg is kívánta. Számunkra azonban ez még jelentősebb értékkel bírt. Az történt ugyanis, hogy a magyar protestáns iskolák is átvették ezt a módszert. A református iskolákat éppen a latin nyelv erőteljes, sőt túlzottan szigorú tanítása miatt marasztalták el a 20. századi iskolatörténészek. Azon is elcsodálkoztak, hogy ebben a református iskolák tényleg élenjártak, holott éppen a reformáció nyitott új korszakot a nemzeti nyelv bevezetésével. A felületes szemlélő nyilván azt kérdezi, hogy miért nem tették előtérbe a nemzeti nyelvet  nálunk is. Ennek nagyon komoly oka van. Jól látták ezt a problémát a mi őseink! A humanizmus révén a tudományoknak a nyelve ugyanis még a reformáció után is szerte Európában a latin volt, egészen a 18. század végéig, sok esetben a 19. század elejéig. Mármost a magyar református iskolákban igenis használták a magyar nyelvet, de – való igaz – az un. latin iskolákban és a kollégiumokban emellett keményen megkövetelték a latint is. Egyszerűen azért, mert jól tudták, hogy a magyar nyelv a nemzeti ügyet szolgálja, a latin nyelv pedig Európához kötötte a nemzetet. Abban a korban egy kimondhatatlan jótétemény volt a magyar kultúra számára, hogy a latin nyelv segítségével a nyugati kultúra sokféle elemét átemelhették a magyar kultúrába. Ezek között egyik legfontosabb volt a természettudományok meghonosítása, majd művelése magyar földön, s ezzel hazánk szellemi fölemelkedésének, technikai fejlődésének biztosítása, gyarapítása. Mindennél beszédesebb példa erre Tessedik Sámuel (1742-1820) esete. Ő evangélikus lelkész volt, s azért jött Debrecenbe, hogy Hatvani István (1718-1786) professzortól talajkémiát tanuljon, s ezáltal honosította meg az akácfát az Alföldön.

 

 

A matematika oktatása hazánkban

 

Nem is gondolnánk, hogy a matematika magyarországi oktatásában milyen meghatározó szerepet játszott a Debreceni Kollégium. Az első magyar nyelvű matematika tankönyvet Debrecenben készítették és 1577-ben adták ki. Szerzője valószínűleg Laskói János tanár és rektor lehetett, aki a híres holland tudósra, Gemma Frisius-ra hivatkozik, de önálló munkáról van szó.[10] Dávid Lajos egyetemi tanár nevezte el Debreceni Aritmetikának.[11] Eredeti címének kezdőszavai: Aritmetica, az az, a számvetésnec tudománia … Majdnem száz évig ez a volt a „matematikai” ismeretek tára. Hat alapműveletről beszél: számlálás, összeadás, kivonás, szorzás, osztás és haladvány. Tartalmi szempontból a kor legjobb színvonalán álló tankönyv volt. Érdemes megjegyezni, hogy szerzője a száraz matematikai ismereteket igen érdekes magyar vonatkozású gyakorlati példákkal fűszerezte, ugyanakkor komoly nyelvművelő munkát is végzett a magyar matematikai kifejezések megalkotásával. De azt is jó tudni, hogy Frisius még híresebb volt térképészeti és csillagászati műveiről. Így elképzelhető az is, hogy ilyen ismereteket is átvettek tőle és tanítottak a Kollégiumban.[12]

 

A Debreceni Aritmetikát 1674-ben váltotta föl Menyői Tolvaj Ferenc (? – 1710?) által írt, Debrecenben kiadott tankönyv, melynek teljes címe: Az aritmeticanak, avagy az számlálásnak öt speciesinek rövid magyar regulákban foglaltatott mestersége. Ez már csak öt alapműveletet említ, a haladványt elhagyja. További hetven évig ezt a könyvet használta legtöbb iskola. Kolozsvárott, Lőcsén és Pozsonyban is kiadták. Úgy tűnik, a matematika egyre nagyobb teret és jelentőséget kap ekkor hazánkban. Egyik kollégiumi diák és tanár, Debreceni Király István pedig így ír 1695-ben készített franeckeri naplójában: „… mert hajózás, haditechnika, geodézia hogyan is lenne elképzelhető matematika, a geometria három ága, a longimetria, planimetria és sztereometria nélkül?”[13]

 

Újabb előrelépést jelentett Maróthi György (1715-1744) debreceni professzor „matézis reformja”. Debrecenben adták ki 1743-ban az Arithmetica, vagy számvetésnek mestersége című tankönyvét.[14] Szénássy Barna szerint „tárgyi és módszertani szempontból eléri az elemi számtant tárgyaló tankönyvek legmagasabb európai színvonalát”.[15] Maróthinál már csak a ma is használatos négy alapművelet szerepel: összeadás, kivonás, szorzás és osztás. Új fejezetek is vannak benne, amely addig nem tanított ismereteket tartalmaz, mint például a számtani és mértani sorozat, a logaritmus, a trigonometria és a végül az alkalmazott matematika, amely már a fizika területére visz át bennünket. Háromszor is kiadták, összesen mintegy 9200 példányban, ami nagyon nagy mennyiségnek számított abban a korban. Lényegében ez volt Magyarországon a matematika tankönyv a reformkorig. 1812-ben megjelent Tanítók kötelességei „tanterv” továbbra is azt ajánlja, hogy a „számvetést” „Maróthi szerént” tanítsák. Maróthi korán meghalt, de 1749-től Hatvani István (1718-1786) már szinte minden olyan matematikai ismeretet tanított, amit az európai felsőoktatásban tanítottak. Ezt a szintet folytatta Sárvári Pál (1765-1846), aki 1792-től lett a Kollégium tanára. Ő külön tanszéket is kapott a matematika számára. Egyik tanítványa volt az országos hírű matematikus Győri Sándor (1795–1870), akit tanárával együtt választottak akadémiai taggá. Másik tanítványa, Kerekes Ferenc(1784-1850) még magasabb szintre emelte a mércét és ő írta az első magyar nyelvű felsőoktatási jegyzetet a differenciál és integrálszámításról. Ezt 1837-ben készítette „Elmélkedés a fellegzős mathesis igaz sarkalatairól” címmel. Védett kézirat, nem sokan ismerik ezt, de bizton mondhatjuk el róla, hogy a magyar tudománytörténet egyik gyöngyszeme.[16] Kerekes Ferenc olyankor készítette ezt az írását, amikor még a differenciál és integrálszámításhoz nem volt meg a szaknyelv. Kémiai felkészültsége alapján meghívták a szentpétervári egyetem tanári katedrájára, de nem fogadta el a meghívást. Megmaradt a Debreceni Kollégium tanárának, ahol szegény sorsú diákból vált országos tekintélyű, sőt világhírű tudóssá. Ő is elnyerte az akadémiai tagságot. Egyik tanítványa pedig az a Csányi Dániel (1820-1867) volt, aki fiatalon lett nagyhírű matematikus, mivel azonban tanítványai élén ment a szabadságharcba, utána hat évi börtönbüntetést kapott. Ő is akadémikus volt, de hazáját szerető magatartása és jellemszilárdsága miatt derékba törték pályafutását.

 

 

A debreceni természettudományos múlt, különös tekintettel a fizikára

 

Amíg a természetszemléletben Kepler matematikai leíró módszere, Galilei kísérletes mérései, Descartes gondolatai, végül pedig a világról mint egységes egészről szóló newtoni általános gravitációs elmélet hatása meg nem jelent, addig nem beszélhetünk igazi értelemben vett fizikáról. Ezért a debreceni helyzet bemutatását is csak a 17. század második felétől kezdhetjük. Voltak korábban nálunk is komoly természettudományos törekvések, mint például Méliusz Juhász Péternek (1536-1572) az 1578-ban Kolozsvárott kiadott posztumusz Herbáriuma, vagy Komáromi Csipkés Györgynek (1628-1678) a magyar nyelvű leírása az üstökösökről, ezek azonban ismeretterjesztő művek voltak a kor legjobb színvonalán.

 

Az európai tudományos életben a 17. század végéig a kartéziánus természetszemlélet uralkodott. Ezt követte a leibnizi hatásokat hordozó wolff-i spekulatív, logikai-deduktív módszer mindenhatósága a 18. század elején, és majd csak ennek félre tétele után kerülhetett sor a newtoni tapasztalás-kisérletezés-következtetés helyes tudományos módszer általános átvételére. Mármost nálunk ez úgy jelentkezett, hogy a filozófia révén lassan-lassan beszivárgott először a kartéziánus gondolkodás, majd pedig 1669-tól Szilágyi Tönkő Márton (1642-1700) debreceni tanári működésétől kezdve a tudományok  valamennyi ágában megjelent. Ő volt az első olyan magyar tudós, aki mindenben Descartes követője volt. Az égi testek és a földi testek mozgástörvényeinek azonosságát hirdette. Newtont még nem ismerte, így Kepler és Galilei tudományos érdemeinek meglátása sem jöhetett szóba. Maróthi viszont már magát newtoniánusnak vallotta, bár Wolff is nagyon tetszett neki. Mindent elkövetett, hogy a fizika oktatásában a kartéziánus spekulatív gondolkodás ne érvényesüljön. Úgyszólván egy átmeneti állapotot tükröz az ő helyzete. Főként Newtonnak az optikával foglalkozó munkásságát ismerte, és sokat foglalkozott a szabadon eső testek Galilei-féle négyzetes út-idő törvényével. Mindenesetre ő már az általános európai felsőoktatás szintjén tanított. A használt könyv anyagából[17] tudjuk, hogy tanított optikát, katoptrikát (tükrök fénygeometriája), dioptrikát (lencsék fénygeometriája) kisérletekkel együtt, valamint asztronómiát, általános földrajzot, kronológiát, gnomonikát (napórakészítést), mechanikából a mozgástant és gravitációt, aztán hidrosztatikát, aerometriát, hidraulikát és végül polgári és katonai építészetet. A csillagászati megfigyelések számára 1742-ben obszervatóriumot alakítottak ki a Kollégiumban, elsőként hazánkban.[18]

 

Mielőtt tovább mennénk, ennél a pontnál egy kis kitérőt kell tennünk. Szerte Európában a fizika művelésében, oktatásában igen nagy minőségi előrelépést jelentett az, hogy az egyetemi oktatásba is bevezették a kísérletezést. Mai szemmel nézve ez a „késedelem” furcsa, de így volt. Zemplén Jolántól tudjuk, hogy Európában először Oxfordban tanítottak kísérletes fizikát: „John Keill (1671-1721) oxfordi professzor volt az első, aki az 1700-1701. tanévben ’kisérletekkel tanította a fizikát, matematikai módon’ (azaz a newtoni dinamikát is elsőnek ismertette).”[19] A második helyen van a Sárospataki Református Kollégium, ahol az 1708-09-es tanévben kezdték el a kísérletes oktatást Simándi István professzorral. A hollandiai Leidenben S’Gravesande tartott elsőként kísérleti fizikai előadásokat az 1719-20. tanévben. Ezt megelőző európai adatokról nem tudunk. Ismeretes azonban, hogy Maróthi korában a Debreceni Kollégiumnak komoly szertári állománya volt, melyek közül jónéhányat mindmáig  őriz az iskola. De azt is tudjuk, hogy kísérleti eszközökről a Magyarországon ismert legkorábbi feljegyzések az 1703-as iskolai jegyzőkönyvben vannak. Ennek alapján bizonyosra vehetjük, hogy a Debreceni Kollégium is az élenjáró európai felsőfokú intézmények között van, amelyben kísérletekkel végezték az oktatást. Maróthi korában már biztosan így volt. Azért is kell ezeket a dolgokat úttörő jelentőségűnek tekintenünk, mert még a jobb anyagi helyzetben lévő, hivatalosan is támogatott nagyszombati egyetemen sem voltak kísérleti eszközök 1750 előtt.[20]

 

A Debreceni Kollégiumban az iskola egykori diákja, Hatvani István, 1749-ben kezdte meg tanári működését. Descartes-ból nála már csak annyi maradt meg, amennyivel a tudományokat ténylegesen és értékállóan gyarapította. Hatvani működésétől kezdve a kartéziánus gondolkodás már csak a filozófiában és a teológiában éreztette halványuló hatását. Ő igazi tudós alkat volt, aki valóban európai színvonalon dolgozott, hiszen Kepler, Galilei és Newton mellett ismerte a Bernoulliak, Maupertuis, Euler, Clairaut és más kiválóságok munkásságát. Nagyságát azzal mérhetjük, hogy a korabeli természettudományos eredményekre támaszkodva, s azok mélységeit megértve, a további fejlődés lehetőségének irányát elviekben is helyesen állapította meg: a tapasztalás-kísérletezés-következtetés módszerét vallotta helyesnek. Eulert tíz évvel megelőzve, Európában elsőként Debrecenben, élesen elvetette a wolffiánus spekulatív, logikai-deduktív tudományos módszert. Ez uralta akkor a tudományt mindenütt. Wolffot Németország „filozófiai pápájának” nevezték, akinek átkaitól Euler is tartott. Hatvani viszont jól ismerhette Newton munkásságának értékeit, mert ő már komolyabb szintű matematikai ismeret birtokában volt, sőt fölismerte, hogy e nélkül nem lehet a természet törvényeit megérteni, tehát a szemléltetés vagy kísérletezés sem nyújthat tökéletes támpontot, ha nem kapcsoljuk össze azokat a mennyiségekre vonatkozó törvényszerűségekkel. Ez történt meg akkor, amikor Euler a differenciál és integrálszámítás segítségével összekapcsolta a newtoni kinematikát és dinamikát. Hatvani ezt már tudta. De más szempontból ugyanilyen érdekességként hozható föl, hogy őt éppen a kálvinista teológus volta mentette meg a deista természetszemlélettől. Ugyanis nem fogadott el mindent Newtontól sem, nevezetesen a természetfilozófiáját. Newtontól csak azokat a természettudományi felismeréseket, eredményeket vette át, amelyek a természet helyes ismeretére vezethetnek – amint ez utólag be is bizonyosodott a tudományban.

 

Tudjuk azt is, hogy a természettudományok művelése szempontjából Hatvani István még egyformán matematikus, fizikus, orvos, kémikus és botanikus volt, de ha ezek közül kiragadjuk a fizikát, akkor nála már azt találjuk, hogy szemléletében és ismeretközlésében ennek a tárgynak az önálló létezési formája rajzolódik ki. Ezért mondhatjuk róla bátran, hogy ő az első igazi magyar kísérleti fizikusunk. Az általa tanított kísérleti fizikán belül már megjelenik az elektrosztatika, amely viszont még nem volt olyan stádiumban, hogy kvantitatív összefüggések segíthették volna megértését, ezért nála mint új tantárgy még megmarad demonstrációs-kvalitatív jellegűnek. A Hatvani által használt eszközök egy része, köztük a két „electrica machina” (dörzselektromozó gép) és az elektrofor, ma is megtalálható a fizikatörténeti gyűjteményben. Bár a legendás hírű professzor előadásainak tartalmáról nem sokat tudunk, de a rendelkezésünkre álló kevés adatból is kiderül, hogy tanári működésével a klasszikus fizika minden részterülete helyet kapott a Debreceni Kollégium oktatásában. Valójában minden olyan természettudományi tárgyat tanított, amelyeket Maróthi és tanártársai is tanítottak, csak új eredményekkel kibővítetten és úgyszólván egy fokkal magasabb szinten. A matematika jelentőségének felismerése a természet jelenségeinek leírásában, törvényszerűségeinek feltárásában késztette őt arra, hogy figyelmét kiterjessze a technikai, mezőgazdasági, műszaki, kórházi, haditechnikai és közgazdaságtani problémák vizsgálatára is. Jóllehet nem ad teljes képet a fizika tárgykörén belül tanított részterületekről, mégis jellemzésképpen érdemes figyelni a híres latin nyelven írt Introductio-jából vett egyetlen mondatára: „… Mivel pedig a megvizsgálandó dolgokban egyszer azok nagyságát, felszínét, tömegét, távolságát, másszor pedig az erőket, mozgásokat, sebességeket, az időnek a növekedését kell megmérni: ebből következik, hogy a fizika, mechanika, hidrosztatika, hidraulika, geográfia, kronológia, asztronómia nem nélkülözheti a matematikai megismerést.”[21]

 

Hatvani tanszéki utódai és tanítványai közül Sárvári Pál, majd Kerekes Ferenc és Csécsi Nagy Imre (1804-1847) emelkedtek ki a 19. század első felében. Ezek mind európai látókörű, nagyformátumú tudósok voltak. Tulajdonképpen mindent tanítottak, amit felsőfokon a nyugati egyetemek is tanítottak. Sárvári például analitikus úton tanította a kúpszeleteket, a fizikában pedig igen nagy erőfeszítéseket tett az elektromos és mágneses jelenségek, valamint  a newtoni gravitációs elmélet megmagyarázására, magyar nyelven való megfogalmazására. Egy 1836-ból reánk maradt kéziratából tudjuk, milyen elmélyülten tárgyalta az akkori felsőfokú stúdiumok minden területét. A mechanikán belül nemcsak a sztatikát találjuk, hanem a dinamikát is. A’ nehézség és sújjoság közti különbségről című részben Sárvári először elméletileg tisztázta a két fogalmat, majd pedig ezt a megállapítást olvassuk: „Innet ez az Algebrai forma származik: S=M.G.  Sújjoság egyenlő azon faktumhoz mely lessz a test tömege nehézséggel való sokszorozásából.”[22] Az elektromosság tanítása közben kitért annak gyógyászati hasznára is, melyet szakmai szempontból is, de a természettudományos nyelvhasználata miatt is érdemes idéznünk: „Az órvósok és Physicusok tapasztalása szerént szerencsés szolgálatokat tesz az elektr: némely nyavaják meg gyógyítására is, mint a paralaticus és reumaticus nyavalyákra nézve.”… „Ventulus electrum midőn az electrum a’ beteg testre vitetik isolálva lévén azon helyen hol az órvós tartja; a mikor a test valamely kedves szellőt érez mely nevekedik ha a conductor vége fa kúppal be vonódik…”[23] Csécsi Nagy Imre pedig akadémikus orvosprofesszor volt, aki ezeket már jól ismerte, de mindezeken felül híres kísérletező tanárként vált ismertté. A fizikai szertárat nagymértékben gyarapította és hangsúlyozta az ipari technológia bevezetését az oktatásba. Tehát nemcsak az elméleti képzésre törekedtek, hanem a lehetséges gyakorlati alkalmazást is szem előtt tartották. Kerekes Ferenc viszont inkább világhírű elméleti szaktudós volt. Hogy mit jelentett ez a három híres tanár az egész nemzet kultúrájára nézve, azt csak közvetetten érzékelhetjük: „A XVIII. század végének és a XIX. századnak a nagy mérnökei például, akik még nem látogathatták sem az Institutum Geometricumot, sem a József Ipartanodát, valahol, esetleg éppen Debrecenben tanultak és mindenesetre elég képzést kaptak ahhoz, hogy azután saját erejükből szakmájuk magaslatára emelkedjenek” – állapítja meg Zemplén Jolán.[24] Valahol ebben a történelmi-társadalmi-kultúrális helyzetben kell keresnünk és megtalálnunk Sárvári Pál, Kerekes Ferenc és Csécsi Nagy Imre debreceni akadémikus professzorok, valamint tudóstársaik érdemeit.

 

Nyilvánvalóan nem tudjuk bemutatni a Debreceni Kollégium jelentőségének minden részletét a természettudományok hazai oktatása, bevezetése szempontjából. Csupán kiemelt példaként utalunk néhány névre és munkásságukra, hogy jelezzük, a Kollégium diákjai és tanárai közül milyen kiváló személyiségekről nem esett eddig szó. Segner János András (1704-1777) a turbina feltalálásának előfutára, Weszprémi István (1723-1799) orvos, egy négykötetes hazai orvostörténet írója, Fazekas Mihály(1766-1828) és Diószegi Sámuel (1761-1813) az első magyar nyelvű fűvészkönyv írói, melyben a Linné-féle nomeklaturát használták (1807). De szinte vég nélkül sorakoznak tovább a Debreceni Kollégium híres diákjai. Irinyi János (1817-1895) a gyufa feltalálója, Péchy Mihály had- és építészmérnök, a Kollégium és a Nagytemplom tervezője. Tábornoki rangban volt már, amikor Napóleon 1809-es támadása ellen ő készítette Győr erődítményeit. Bodoki Károly (1814-1868) vízépítő mérnökként a Körösök és a Berettyó szabályozását végezte, öccse pedig, Bodoki Lajos (1833-1885) később szintén mint vízépítő mérnök a Felső-Duna szabályozását oldotta meg. A 20. századból csak   Bay Zoltán (1900-1992) fizikus nevét említjük meg, aki a Holdról jövő radarvisszhang első  kísérletes megvalósítójaként vált világhírűvé.

 

 

Ami még a természettudományos múlthoz tartozik

 

Az 1848-49-es Szabadságharc bukása után a Debreceni Kollégiumot nagyon megbüntette a politikai hatalom. Mivel tanárai és felsőéves diákjai mind részt vettek a szabadságharcban, iszonyatos büntetésekkel sújtották őket. Több tanárt börtönbe zártak. A legnagyobb csapást maga a Kollégium szenvedte el, s ezzel az egész nemzetre mérték ki a borzalmas büntetést. A természettudományokban igen erős bölcsésztagozatát ugyanis lefokozták középiskolai szintre, s ennek következtében olyan professzorok voltak kénytelenek gimnáziumban tanítani, mint Csányi Dániel matematikus és Török József (1813-1894) orvos-geológus, mindketten az MTA rendes tagjai. Néhány évtizeddel később is például Tóth József (1823-1906) matematikus, Kovács János (1816-1906) országos és világhírű geográfus, botanikus és zoológus, majd Nagy Jenő (1882-1960) ornitológus tudós kiválóságok megelégedtek azzal, hogy volt iskolájukban gimnáziumi tanárként dolgozzanak. A „szolgasorsban” élők lehajtott fejével dolgoztak tovább, s csendes és szorgalmas gyűjtőmunkájukkal hozták létre a Kollégium ma is meglévő, páratlan történeti értéket képviselő nagy természettudományi gyűjteményeit: az állatgyűjteményt, az ásványgyűjteményt, a kőzetgyűjteményt, a herbáriumot, s őrizték, gyarapították a fizikai szertár állományát is. Ezek ma felbecsülhetetlen nemzeti értékek! A Debreceni Egyetem sem rendelkezik ilyen gyűjteményekkel. Azoknak a tanároknak köszönhetjük ezt, akik hazájuk és népük iránti hűséggel, de ugyanakkor a tudományok magas szintű művelésével biztosították Debrecenben a természettudományok felsőfokú színvonalának megőrzését. Ennek volt köszönhető, hogy végül is 1912-ben a Debreceni Református Kollégiumból létrejött a Debreceni Egyetem. A város tulajdonképpen annak köszönhette országos hírnevét, hogy volt egy Református Kollégiuma, amelynek örökségét a mai egyeteme is vállalja, s ez az egyetem lett Debrecen jövőjének letéteményese.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[1] V.ö. James Bowen: A History of Western Education. Vol. 2. Methuen and CO. Ltd. London, 1975. 403.

 

[2] V.ö. James Bowen: A History of Western Education, i.m. 403.

 

[3] Bolyki János: A természettudományok és a teológia. Theologiai Szemle, 1975. 5-6. szám. 144.

 

[4] Zemplén Jolán: A magyarországi fizika története a XVIII. században. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964. 51.

 

[5] Szénássy Barna: A magyarországi matematika története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 130-131.

 

[6] A Nagyenyedi Kollégiumot a gyulafehérvári iskolából alapította Bethlen Gábor. Ez utóbbi már közvetlenül a reformáció után létrejött. Mint református iskoláról 1558-tól vannak róla komolyabb adatok.

 

[7] Joannes Sturm (1507-89) iskolarendszerén főként Philip Melanchton és Martin Bucer reformátorok hatása volt érezhető. V.ö. James Bowen: A History of Western Education, i.m. 395-396.

 

[8] Az ilyen középiskolát Sturm nevezte először „gimnáziumnak”. V.ö. James Bowen: A History of Western Education, i.m. 395.

 

[9] V.ö. James Bowen: A History of Western Education, i.m. Vol. 2. 397.

 

[10] Hárs János: A Debreceni Aritmetika – A legrégibb magyar matematikai munka teljes szövege, magyarázata, kritikája. Sárospatak, 1938.

 

[11] A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában találták az 1930-as években. Hofhalter Rudolf adta ki Debrecenben.

 

[12] Hogy mit tanítottak a Debreceni Kollégiumban a 16. században, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. A tanárok szabadon tanítottak felkészültségük szerint, előírás nem volt.

 

[13] V.ö. Szénássy Barna: A magyarországi matematika története, i.m. 70. és 73.

 

[14] Kiadója Margitay János, debreceni könyvkiadó.

 

[15] Szénássy Barna: A magyarországi matematika története, i.m. 47.

 

[16] Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, TtREK R 608/54. jelzet.

 

[17] V.ö. Tóth Béla: Mit tanított Maróthi matematikából? Múzeumi Kurír, 1977. 5. szám. 59. Elsősorban Weidler könyve alapján válaszolnak erre a kérdésre a történészek.

 

[18] Hogy milyen volt ennek az obszervatóriumnak a berendezése, nem tudjuk pontosan. Valószínűleg a nyugati mestereknél megrendelt, vagy vásárolt eszközök lehettek, amint ez így volt szokásban ott is.

 

[19] M. Zemplén Jolán: A magyarországi fizika története 1711-ig. Akadémia, Budapest, 1961. 61.

 

[20] V.ö. G. Szabó Botond: Debrecen és a kísérleti fizika oktatásunk magyarországi kezdetei. Fizikai Szemle, 1982. 5. sz. Klny. 5.

 

[21] Hatvani István: Introductio ad Principia Philosophiae Solidoris. Debrecen, Per Gregorium Kallai, 1757. 55. (Ford.: Gaál Botond)

 

[22] Sárvári Pál: Fizika. Dictatum. 1836. TtREK R 283. Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára.

 

[23] Sárvári Pál: Fizika, TtREK R 283. i.m. 203.

 

[24] Zemplén Jolán: A magyarországi fizika története a XVIII. században, i.m. 63.