Dr. Gaál Botond honlapja

A megigazulás mint szellemi-lelki modellváltás

Gaál Botond

 

 

Komárom, 2011. május 5.

 

 

Bevezetés – elvi megfontolások

 

Vannak gondolatok, amelyek nagyon egyszerűnek tűnnek, mégis szinte megrengették Európát. Ilyen a megigazulás kérdésköre is, amely keresztyén életünk elevenjére tapint még a 21. században is. Nem csupán azért, mert a reformátoroknak is és a korabeli katolikus teológusoknak is ez komoly fejtörést okozó bibliai tanítás volt, amely mind a hitélet, mind pedig a teológiai gondolkodás szempontjából megkerülhetetlennek bizonyult, hanem azért, mert a mai tudományművelési igényeink szerint is egyik leginkább titkokat rejtő tétele a keresztyénségnek. Ma látjuk igazán, hogy a legnagyobb szellemi modellváltások körébe sorolható, mely igényli a tudományos gondolkodás törvényszerűségeinek ismeretét is. Ott tartunk ugyanis, hogy nemcsak a természeti jelenségekre, nyelvi összefüggésekre vagy a történelem folyására nézve tudunk szabályszerűségeket megállapítani, hanem mind a tudományos gondolkodás,[1] mind a lelki jelenségek szerkezet-világa[2] is kutatás tárgyává lett. Ezeknek is vannak törvényeik, melyekkel működésük leírhatók. Ezek kapcsán az emberi elme meglepő dolgokat fedezett föl, s ilyen meglepetések sorozatába illeszkedik számos olyan jelenség, amely a keresztyénség körében történt. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a keresztyén gondolkodás is komoly modellváltások sorozatán keresztül jutott el idáig. – Közelebbről nézve, amikor valamilyen újat fedezünk föl, amely általánosabb érvénnyel rendelkezik a korábbiakhoz képest, akkor lényegében egy egyetemes törvényre találtunk rá, amely végül is nem kerülhető ki a teremtettségi mivoltú világunkban. Általában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy – az iskolás matematikai feladatok mintájára – az újat mindig oly módon fedezzük föl, hogy előbb elegendő tapasztalatra, vagy ismeretre teszünk szert, s abból már logikus úton következik a feljebb lépés, a magasabb rendű törvény felismerése. Nem! A tudományos gondolkodás szerkezete más. Valami különös intuícióra, belső meglátásra, megérzésre van szükség ahhoz, hogy előbbre vagy magasabb szinte jussunk, s ezt követően pedig azzal a furcsa ténnyel állunk szembe, hogy mindig a magasabb szintű tudás vagy szabály felől dönthető el az alacsonyabb szintű ismeret érvényességi területe. Ezt csak a 20. században fedezte föl a tudomány, s mint általános érvényű szabályt ismerte el mindenki.[3] Jó, ha erre mi, keresztyén gondolkodók is figyelünk, mert sok olyan esemény, jelenség válik számunkra jobban érthetővé, amelyeknek a mélységét vagy éppen a „miértjét” eddig nem is sejtettük. Ilyen volt Pál apostol megtérése is. Ő olyannyira képzett volt, hogy tehetségénél fogva valószínűleg a zsidó vallásos kegyesség elméletét abban a korban nála jobban nem igen ismerte senki. S ekkor jött életében egy hatalmas erejű szellemi modellváltás a damaszkuszi úton, s az egész világ úgyszólván megfordult vele és hirtelen átértékelődött benne minden tudománya. Ekkor értette meg a Krisztus-esemény titkát, s ennek lett ő rabjává, szolgájává. Krisztus felől nézve másképpen látta az egész hitéletét, s egyfajta magasabb szintről visszafelé nézve „kárnak” ítélt mindent, miután kirajzolódott előtte az isteni megváltás titka és csodája. „De én mindezt, ami nekem nyereség volt, a Krisztusért kárnak ítélem. Sőt ezenfelül most is kárnak ítélek mindent, az én Uram Jézus Krisztus ismeretének mindent túlhaladó értékéért.” (Fil 3,7-8) Ennek lett az eredménye az a sok levél, amelyeket aztán az egyház mint ihletett iratokat bevett a kánonba, illetve némelyek pedig elvesztek. De Augustinus esete is hasonló, mert egy hirtelen fordulattal ő is megtért, ami azt jelenti, hogy megvilágosodott előtte az evangélium értelme és egyetemes érvénye. Ez ismerhető föl nála mint a kegyelemről szóló tanítás, annak igen mély tartalmával és mindmáig érő hatásával. Már ő is észrevette, hogy a bűnös ember a gyarlósága ellenére mégis szeretne Isten előtt megállni, de önmaga erejéből erre képtelen. Ehhez az isteni kegyelemre van szükség, amely az ő személyes életében is megtapasztalható valóság volt. Nem véletlen, hogy Augustinus a megigazulást – egybefogva a megszentelődéssel – úgy fogta föl, mint a bűnös ember Isten általi igazzá formálását, mely akként történik, hogy az egyház folyamatosan időről-időre beleárasztja Isten kegyelmét. Ez a gratia unfusa aztán hozzátapadt a sákramentumok gyakorlatához, s rendkívül bonyolult módon és kiszélesedve mint általános és végérvényes tanítás később beletorkollott a Tridentinum részletesebben megfogalmazott paragrafusaiba.

 

 

Teológiai gondolkodás a középkor leszálló szakaszában

 

A középkori teológia több száz éven keresztül lényegében nem volt más, mint Augustinus teológiájának ismételgetése. Az első európai egyetemek 11. és 12. századi megjelenésétől pedig már két szálon futott a középkori teológia. A domonkosok ugyanis behozták Arisztotelészt, a ferencesek pedig kitartottak Augustinus mellett, s ettől kezdve az augustinusi gondolatokra épülő és az arisztotelészi filozófiát magába építő teológia között folyt a harc.  Egyrészt megmaradt állandó problémának az egyház szolgáltatta kegyelem gyakorlata és elmélete, másrészt ezzel párhuzamosan egyre inkább szükségesnek látszott, hogy a hovatovább diffúzzá váló egyházi tanítást is az ész segítségével rendszerbe szedjék. Időközben a kegyelemről szóló tanítás az érdemekhez vezetett, méghozzá igen széleskörű teológiai és praktikus élethez kötődő indoklással, ugyanakkor Arisztotelész logikája és jogfilozófiája révén kiépült a teológiában az „Isten igazságosságának”, a iustitia Dei-nek egyfajta racionális értelmezése: „megadni azt, amire jogosult valaki”.[4] Ez viszont jól illett a sákramentális kegyelem-közlés gyakorlati pezsdüléséhez, az érdemekkel való összekapcsoláshoz, melyből gyorsan kifejlődött az érdemek szerinti megigazulás tana. A megigazulás tana pedig  mindinkább oda fejlődött, hogy a kegyelem nem is elegendő hozzá, még ha az egyház révén is kapja a hívő, hanem valamiféle jogosultság alapján lehet azt kiérdemelni. Ebből alakult ki az a furcsa tanítás, mely szerint Krisztus ugyan valóban kiérdemelte számunkra az üdvösséget, s mivel ez a kegyelembe helyezésünk immár készen van, azt csak ki kell érdemelni jócselekedetekkel. Ez vezetett aztán az indulgentia kifejlődéséhez is, mely szerint az üdvösség immár megvásárolhatóvá vált. Ez valójában az egyház számára kompromisszumos megoldás volt, nem mindenki értett vele egyet. Luthert Wittenbergben rendkívül fölzaklatta az a látvány, hogy cégéres bűnözők vidáman lobogtatták az egyháztól frissen vásárolt bűnbocsátó cédulákat. De hogy mennyire komoly kérdés volt a megigazulás abban a korban, az is mutatja, hogy nem sokkal később, már a reformáció elterjedése idején összehívott Tridenti Zsinat (1545-1563) is igen részletesen foglalkozott e témakörrel. Az Isten igazságát még ekkor is úgy fogták föl, mint valami folyamatosan és folyamatában növelhető állapotot, azaz, hogy a hívek „Isten és az egyház parancsainak megtartása által, a hit és a cselekedetek együttműködése következtében növekednek abban az igazságban, amelyet elnyertek a Krisztus kegyelme által, és így még tovább haladnak a megigazulásban.”[5] Az viszont, hogy „Isten igazsága” növekednék, nem biblikus tanítás, ezért rosszul hangzik a Sola Scriptura reformátori elv mindenkori híveinek. Nyilvánvalóan látszik, hogy a katolikus teológia már ekkor egybeolvasztotta a kegyelem és a megigazulás tényét, majd pedig a megigazulást és a megszentelődést. A mai hivatalos dogmatikai tanítás Előd István fogalmazása szerint ez: „Elvileg a kegyelem nem azonos a megigazultsággal, gyakorlatilag azonban azonosnak tekinthetjük a kétféle állapotot.”[6] Ezt követően aztán Előd István a skolasztikus filozófia fogalmi rendszerével igyekszik megértetni a kegyelem és megigazulás teológiai lényegét. A reformátorokat ugyanakkor elmarasztalja azért, mert félretették a filozófiát: „Biztos, hogy Luther igehirdetésének elsődleges célja megegyezik a trentói zsinat céljával: annak hangsúlyozása, hogy a megigazulás egyáltalán nem az ember érdeme, hanem Isten irgalmának teljesen ingyenes ajándéka. Ezt a gondolatot a trientiek tudományos alapossággal, a skolasztika félreérthetetlen szakkifejezéseivel fogalmazták meg, a reformátorok pedig a népszónokok egyoldalúan eltúlzó stílusában.” E sértően lekezelő stílushoz nem fűzünk megjegyzést. Azt viszont a tudományosság nevében kifogásolhatjuk, hogy a teológiai tartalom igazságát éppen a filozófiai kategóriák és fogalmak segítségével igyekszik igazolni, pláne „a skolasztika félreérthetetlen szakkifejezéseivel”, amelyek számos esetben inkább elhomályosították a bibliai igazság lényegét. Szerintünk eszközként szabad használni a filozófiát is, de nem szabad szem elől téveszteni a kata physin elvet, azaz, minden tudományt a saját természetének megfelelően kell művelni. A teológiát nem szabad a filozófia szabályai alá rendelni. Itt értjük meg Luther nagyon kemény elhatárolódását Aquinóitól és Arisztotelésztől, amikor Tamást hibáztatja: „Ő a felelős azért, hogy most Arisztotelész, minden jámborság rombolója, uralkodik.”[7] Kálvin is határozottan félretette Arisztotelészt a teológiában, Aquinói Tamást pedig „agyafúrt gondolkodásúnak” mondotta.[8] Luther már bizonnyal akkor neheztelt ennyire Arisztotelészre, amikor rájött arra, mit akart Pál apostol kifejezni az „Isten igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe” bibliai kifejezéssel. Amikor az erfurti kolostor tornyában éppen a megigazulás kérdésével birkózott, e lelki gyötrődés eredményeképpen villant föl előtte annak értelme, amit Pál apostol a római levélben ír a hit által kegyelemből való megigazulás hatalmas erejű tényéről. Hogy ez miként történt, abból értjük meg a reformátori tanítás lényegét is. Szinte semelyik más tanítás esetében nem volt olyan egyetértés a reformátorok körében, mint a megigazulás kérdésében. Ők maguk is világosan látták, hogy egyház tanainak reformációs folyamatában első helyen kell említeni az un. megigazulás tanát. Ez a reformátorok számára is articulus stantis et cadentis ecclesiae volt, azaz olyan alaptétel, amelyen áll vagy bukik az egyház egész tanrendszere.[9]

 

Ami a dolog történeti vonatkozásait illeti, már a 4. és 5. században gondot jelentett e bibliai tanítás értelmezése. Augustinus is súlyos gondolatokat fogalmazott meg a megigazulással kapcsolatban. Az üdvösség megmagyarázásához volt erre szükség. Az ember üdvösségét a keresztyénség úgy értelmezte és értelmezi ma is, mint amit a megszabadítás, a gyógyítás, a védelem, a bajból való kimentés szavakkal lehet visszaadni, majd pedig ennek következményeként az ember valamilyen győzelmes életet él, békében honol és boldogsággal beteljesedik Isten közelségében. A kérdés az volt: hogyan lehet ezt elérni? Augustinus azt tanította, hogy az ember bűnös, így nincs meg benne az üdvösség eléréséhez a képesség. Még magát a törvényt sem tudja megtartani önerejéből, ezért Isten kegyelmére szorul. Ez a kegyelemről szóló tanítás aztán olyannyira beépült az egyház szentségekről szóló tanításába, hogy azt kizárólag csak bizonyos szertartások közvetíthették a hívek számára.[10] Amint említettük, a korabeli fölfogás szerint a bűnös embert az teszi Isten előtt igazzá, ha az egyház folyamatosan bele árasztja az isteni kegyelmet, amely a keresztség, a bűnbánat és az úrvacsora szertartásai által rendbe teszi az ember kapcsolatát Istennel. Mindehhez járult még az, hogy ezt a felfogást átszőtte az érdemről szóló akkori bonyolult tanrendszer, amelynek a lényege az, hogy a jó cselekedet annak véghezvivőjét feljogosítja Isten ígérete szerint a tőle való jutalomra. Ez lehetővé tette, hogy a bűnös ember az érdemei révén megvalósítsa az üdvösségét.

 

A reformátorok megigazulás-tana

 

A reformátoroknak azonban ez a hivatalos egyházi tanítás nem tetszett, mert a Biblia nem beszél az üdvösségnek az ember általi ilyen folyamatos véghezviteléről, hanem Isten egyszeri „bírói” aktusáról, mely szerint az érdemet Krisztusnak tulajdonítva az embert kegyelméből igaznak nyilvánítja. Amikor Luther Márton az „Isten igazságáról” olvasott Pál apostol leveleiben, mélyen elgondolkodott és nem értette, hogyan lehet Istent igazságosnak mondani, amikor az egyház azt tanítja róla, hogy a bűnöst megbünteti. Sehogyan sem tudta elfogadni és felfogni, hogy ő maga minél jobban igyekezett eleget tenni Isten törvényének és minden  egyéb egyházi előírásnak, annál inkább érezte igyekezetének elégtelen voltát. A törvény minduntalan úgy jelent meg előtte, mint „Isten mennyköve, amellyel a nyilvános bűnösöket és a hamis szenteket együvé csapja, és senkinek nem ad igazat, hanem mindenestől félelembe és kétségbeesésbe kergeti őket” – mondja magáról a Schmalkaldeni Tételek írásakor (II. 436). Márpedig mintaszerzetes lévén igyekezett feddhetetlenül élni, mégis érezte, hogy ő maga ugyanakkor nyomorult bűnös a törvény szerint, s Isten éppen ezt a szegény bűnöst még meg is bünteti. Lelkiismerete feldúlt volt emiatt, szinte dühöngött Isten igazságtalansága miatt. Haragudott „az igazságos Istenre”! Újból és újból olvasta Pál apostolnak a Római levelében foglalt mondatát: „Mert nem szégyellem a Krisztus evangéliumát; Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először, de azután görögnek is. Isten igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: az igaz ember pedig hitből él.” (Róm 1,16-17; Hab 2,4) Egyszer csak megvilágosodott valami előtte: „Itt kezdtem megérteni, hogy az Isten igazsága az, ami által az igaz ember él Isten ajándékaképpen, tudniillik hit által. És ez az értelme: Isten igazsága kijelentetik az evangéliumban, vagyis az passzív igazságosság, amellyel a könyörületes Isten megigazít bennünket hit által, ahogy meg van írva: ’aki hit által igaz, az él’. Itt úgy éreztem, hogy teljesen újraszülettem és nyitott kapukon át beléptem a paradicsomba.”[11] Ekkor értette meg azt is, hogy Isten az ő kegyelméből a benne igazán hívő embert felöltözteti az ő igazságával, amint erről Ezékiel is beszél (Ez 16,10), azaz, noha még bűnös, de Krisztus érdeméért Isten igaz embernek fogadja el. Ahogyan Luther ezt kifejezte, az ember simul iustus et peccator, egyszerre igaz és bűnös. Ha nagyon lényegre törőek akarunk lenni: ennél a pillanatnál kezdődött a reformáció![12] Ez egészen más irányt jelentett a korábbi egyházi tanításhoz képest, s nem csodálkozhatunk azon, hogy 1999-ben a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán által kiadott Közös Nyilatkozat témája szintén a megigazulás volt. Mindkét fél érezte, hogy több évszázados elintézetlen dolguk van egymással.

 

Kálvin egy nemzedékkel később élt, Luthert óriásnak tartotta. A már meglévő reformációs szellemi áramlatba kapcsolódott bele. Műveltségével és éles elméjével ismét végiggondolta, majd rendszerezte az új tanokat, s ennek során még újabbakkal gazdagította a teológiát. Híressé vált művében, az Institutio Religionis Christianae című négy kötetes könyvében[13] tekintélyes részeket szánt a megigazulás tanának. Gondolatai teljes mértékben összhangban voltak Lutherrel, azonban a teológiai részleteket illetően inkább Philip Melanchton munkáihoz hasonlítottak. A megigazulást elsősorban krisztológiai szempontból mélyítette el. Nála még hangsúlyosabbá vált és mélyebb értelmet nyert az, hogy Krisztus felől nézve az ember egyedül kegyelemből hit által nyerhet üdvösséget.[14] Sola gratia, sola fide! Ezeket a kifejezéseket is a későbbi kor a reformáció alapelvévé emelte. Amikor pedig Krisztust helyezte középpontba és a Krisztusban való „részesedést” emelte ki, akkor Kálvin természetszerűen tovább lépett, és szorosan összekapcsolta a megigazulást a megszentelődéssel. E teológiai kifejezések azt jelentik, hogy a hívő ember a Szentírás alapján megérti Isten szándékát az emberrel (megigazulás), s ennek következtében az életét Istennek tetsző módon alakítja, folytatja (megszentelődés).[15] Amíg tehát Luther a saját korának akadémikus környezetében megvívta a harcot a skolasztikus teológiával, addig Kálvinra maradt annak alaposabb elvi kidolgozása, hogyan válik a teológiai hitismeret az egyházi életet és az egész népet vagy európai társadalmat megmozgató belső tényezővé. Ez utóbbi akkor tűnik föl a maga valóságában, amikor Kálvinnak az egész emberi életet átalakító tevékenységéről hallunk, például a puritanizmusban, a mindennapi munkaerkölcsben, a gazdagságpezsdítésben vagy a szabadságküzdelmekben. A megigazulás tana úgyszólván modellváltást jelentett az egyházi tanrendszeren belül. Sőt, további lépésekre sarkallta a reformátorokat.

 

A „kegyelem igazsága”

 

Isten igazsága tehát többé nem valamilyen jogi értelemben vett kategória, amely egyfajta „büntető igazságra” utal, mert gyökeresen másról van szó, méghozzá a „kegyelem igazságáról”, azaz egy merőben új felfogásról. Talán egyik legjobb példa erre, amikor Jézust Pilátushoz viszik és bevádolják. Pilátus ezért azt kérdezi: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus elmondja neki a tényeket: „Ahogy mondod, király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra. Pilátus ennyit mondott: Micsoda az igazság?” (Jn 18,37-38)  Itt Pilátus a jogi vagy bölcseleti igazságra gondolt, amelyet annyian megfogalmaztak már, és mégsem lehetett pontosan tudni, mi az emberi igazság. De Jézus itt magára gondolt, arra az „igazságra”, amelyet majd éppen az ő főpapi áldozata révén fog megmutatni, és amely igazság az embernek tulajdoníttatik Isten előtti bűnös helyzetében. Ezért mondhatta korábban: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csak én általam.” (Jn 14,6) Itt értjük meg, hogy az ember csak a Krisztus igazságába öltöztetve jelenhet meg Isten előtt igaz emberként, méghozzá kegyelemből és hit által. És nincs más út Istenhez, csakis Krisztus igazságán keresztül. A megigazulást tehát nem az ember felől kell nézni, hanem Isten irgalmas ítélete felől, mely szerint ő kegyelemből a bűnöst „felöltözteti” mindazzal, amire neki szüksége van ahhoz, hogy az Ő színe elé léphessen. Más szavakkal kifejezve, ezt Krisztus érdeméért tulajdonítja az embernek. Azon van tehát a hangsúly és az a lényeg, hogy Krisztus mit tett érettünk, s mi pedig immár a hit által cselekvő részeseivé váltunk az ő szolgálatának és eggyé váltunk vele az „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” ténye szerint. Így érthető a „növekedjetek a kegyelemben” Péter-i kifejezés, mégpedig a megszentelődés szerint! (2 Pét 3,18) Nincs tehát arról szó, hogy a bűnös azért igazulna meg, mert egyszerűen csak hisz, és így ez ismét csak valami emberi teljesítményhez volna köthető, hanem azért, mert Isten maga ajándékozza meg az embert az üdvösséghez szükséges javakkal érdem nélkül a Jézus Krisztus áldozatáért. Itt már el is hagytuk az észérvek határát, mert Isten igazsága nem az, amivel el lehetne döntenünk, hogy immár eleget tettünk a megigazulás feltételeinek, hanem az, amely nekünk ingyen adatik kegyelemből hit által.

 

A szellemi modellváltás

 

Itt vagyunk immár a reformáció szellemi modellváltásánál. Ezt a régiek a reformáció „ősélményének” nevezték, mert azt akarták kifejezni, hogy valami gyökeresen újról van szó. Korunkban éppen Polányi Mihály kapcsán ismertük meg ennek a lényegét, ugyanis nem emberi logikai, vagy egyéb teljesítmény révén jutunk egy magasabb összefüggés birtokába, nem induktív úton érjük el az általánosabb igazságot, hanem pontosan fordítva, az a magasabb rendű igazság, vagy magasabb összefüggés már „létezik”, megelőzött bennünket és az vonzza  magához az intellektusunk tevékenységét.  Így működik az emberi elme, ez nyújt szemléletet számunkra ahhoz a titokhoz is, amit ősélménynek vagy szellemi modellváltásnak nevezünk a reformációban. De mindig az a lényeg, hogy bárminek az igazsága, bármilyen ténynek az érvényessége mindig a felsőbb szintű igazság felől dönthető el és sohasem fordítva.[16] Ez a mi esetünkben azt fogja jelenteni, hogy a Krisztus-esemény határozza meg mindazt, amit mi hitben elfogadunk, nem pedig az emberileg megalkotott dogmák. Ugyanis a Krisztus-esemény révén már elhangzott az „elvégeztetett” kijelentés, ami azt jelenti egyben, hogy Krisztus elégtétele már megtörtént és egyszersmind előttünk van a jövőben. Tehát egyszerre két időben élünk, mert Krisztus megváltása a jövőből már visszasugárzik a jelenbe. Ezt a szemléletet éppen a természettudományok relativisztikus időszemlélete segít megérteni.[17]

 

 

A megigazulás jelenléte a gyakorlati keresztyén életben

 

Mivel tehát mi ajándékképpen kaptunk mindent, úgy is kell vele élnünk. Ez jellemezte a puritánokat, így kell az ő felfogásukat is értelmezni. A megigazulás és a megszentelődés korrelációs kapcsolata olyan komoly tétele lett a „puritán” ember mindennapi életének, hogy aztán nemzedékeken át ebből sarjadt megannyi áldás az egész Európa számára. A híressé vált puritán munkaerkölcs mind a mai napig példaként szolgál. Vagy mást említve, a puritán zarándokok szinte fölpezsdítették az amerikai társadalmi szemléletet, s ennek találjuk a lecsapódását az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatában, amikor is a társadalmi egyenlőség kérdésében kimondják: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.” Amit tehát a Szentírás eléjük adott, abból a megigazulás folytatásaként a megszentelődés komolyan vétele által olyan gyakorlati következetéseket vontak le, melyeknek fölmérhetetlen társadalmi és történelmi jelentősége lett. Ezt eredményezte az életszentség, amely végül is a háládatosság és az engedelmesség eredményeként jelenik meg. Debrecenben például híres volt a polgárok, az un. debreceni cívisek bibliássága és az erre épülő életszentségük, azaz a puritán életgyakorlatuk, amelynek gyümölcse volt az ősi Kollégium fenntartása. Sajnos, az írók és költők ezt nem mindig vették észre, csak ma látjuk a tényeket tisztábban. A debreceni cíviseknek ugyanis volt igazodási pontjuk, mint az amerikai puritánoknak is. A lényeg tehát abban van, hogy a keresztyén hitéletnek is van szabálya, azaz van egy biztos alapja, amely szabályozza az egész életet, beleértve annak testi-lelki-szellemi vonatkozásait. Ezt azonban nem úgy kell elképzelni, mint egy axiomatikus kiindulási pontot vagy tételt, amelyre induktív vagy deduktív módon mindent fölépíthetünk és így elkészíthetnénk az egész keresztyéni életünk gondolati rendszerét, amelyet aztán csak logikusan és ésszerűen kell működtetni. Ez bizony így zárt rendszert képezne, és előbb-utóbb föl kellene nyitni, amint minden zárt gondolati rendszernek ez a sorsa. A megigazulás tana tehát egy olyan tantétel, amely fölötte van minden egyéb tanításnak, amely általános értelemben meghatározó az összes többi tantételre nézve. – Erre szánjuk még néhány percet és próbáljuk megérteni még mélyebben.

 

Amint Luther is és Kálvin is, de a többi reformátor is a megigazulás tanát alapvető tételnek tartották, olyan igazodási pontnak, amelyhez viszonyítva nyeri el minden egyéb egyházi tanítás az értelmét és érvényét. Luther maga úgy jellemezte ezt, mint „a keresztyén tan summáját”, máshol pedig így: „a napfény, amely megvilágítja Isten szent templomát”.[18] Kálvin az Institutio-jában rendkívül alaposan nekikészül a megigazulás tárgyalásához, s – úgyszólván „levett sarúkkal” közelítve hozzá – azzal kezdi, hogy kimondja: „ez képezi a vallás fenntartásának legfőbb sarkpontját”.[19] Aztán tovább megy és ezt több helyen az ember hitélete „rendjének” mondja.[20] – Miről is van pontosan szó? Eredeti klasszikus értelemben a teológiát nem lehet axiomatizálni. Lehet azonban szemléletet kölcsönözni az egzakt tudományoktól és azt mondani, hogy a Sola Scriptura elv e szemlélet szerint a teológia művelésének elve lehetne, hiszen Kálvin is „korlátnak” nevezi az Írást, amely szabályoz. Maga a megigazulás tana viszont ehhez kapcsolódóan egyfajta axiómának felelne meg, azaz olyan alapvető tételnek, amelyet nem kell bizonygatnunk, hanem azon nyugszik az összes többi állításunk. Ezért a Sola Scriptura inkább ösvénykijelölő elv, a megigazuláshoz kapcsolódó Solus Christus, majd pedig Sola Gratia és a Sola Fides olyan alaptételek, amelyek az egész rendszernek a tartópillérei. Azt lehetne mondani, hogy ebből a többi teológiai tanítás már egyenes következményként adódik.[21] Természetesen nem a matematikai axiómák mintájára, hanem a teológia tárgyának belső sajátosságai szerint. Maguk a reformátorok is zavarban voltak és alapnak, rendnek, sarokpontnak nevezték a megigazulást. Kálvin még azt is észrevette, hogy a Krisztus váltságműve felől értelmezve a dolgot a megigazulás egyfajta magasabb nézőpontot jelent a teológiai gondolkodásban.[22] Az mindenképpen látszik, hogy törekszenek valamiféle súlypontozott rendszerre a teológiában, s ezt a mai szemléletünkkel is helyeselni tudjuk. A teológiai gondolkodás a tárgyának belső természete szerint nem az egyes szakterületek művelési módszeréhez, hanem inkább az egyetemes tudományművelés módjához igazodik, azaz a tacit knowldge és az explicite knowledge összefüggésében[23] lép előre az ember értelmi munkája folyamán. Ez a két modern tudományelméleti kifejezés azt jelenti, hogy az ember által nyelvileg kifejezhető tudás vagy ismereten felül valósággal birtokol egy hallgatólagos tudást vagy ismeretet is, amely belülről irányítja a kifejező rendszerünket. Ez a magasabb szempont a teológiában egyértelműen a krisztologikus szemléletmódot jelenti, amint maga Luther is és Kálvin is szinte összekapcsolja, sőt egybeolvasztja, egymástól elválaszthatatlan összefüggésben tárgyalja a megigazulást és Krisztus jótéteményét. Röviden szólva, a megigazulás azért magasabb rendű igazság, mert Isten kegyelméből származik a Krisztus-hit éltető erejeként.

 

Modern korunk mint „Isten napfogyatkozásának” időszaka

 

Manapság az egyik veszélyt a teológia számára éppen a zavaros posztmodernizmus jelenti.[24] Csak közelítőleg lehet tudni, mi akar ez lenni, mert maguk a képviselői vagy inkább hangoztatói sem tudják szabatosan meghatározni a lényegét. Abban lelik örömüket, ha minden szabályszerűség nélkül gondolkodhatnak, nem szükséges számukra viszonyítási pont, nincs számukra jövőkép még közelítő jelleggel sem, hanem mindig az adott helyzet határozza meg a tetteiket, gondolataikat és érzelmeiket. Rendkívül ingoványos talajon mozognak ezek a gondolkodók, még egymással sem értenek egyet, mert semmilyen rögzített bizonyosságra nem építkeznek. Ez nyilvánvalóan a hagyományos gondolkodásmód félre tételét jelenti, s egy olyan általános szemléletmódot, amely a modern kor minden értékét megkérdőjelezi.[25] Persze a tudományművelés komolyabb területein ezek nem igen jutnak szóhoz, mivel a mindent megkérdőjelező, sehova nem tartozó, minden rendtől vagy rendezettségtől magát távoltartó magatartás hasznavehetetlen. Ugyanakkor ez rendkívüli módon kedvez az egyházellenességnek, vagy éppen az egyházakkal szembeni semleges magatartás terjedésének. Úgy tűnik, ez a jelenség több és több zavart okoz a keresztyén gondolkodás terén és egyre inkább elbizonytalanít, illetve elidegenít mindenkit a keresztyénség normatív gondolkodásmódjától. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk ezt a posztmodern magatartást, leginkább jellemző rá, hogy nincs még körülbelüli istenfogalmuk sem, s ez a tény ráadásul boldogsággal tölti el őket, mert egyfajta primitívségükben saját maguk nem létező igazát vélik megtalálni. Ha most mindezek kapcsán fölemlítjük a megigazulás kérdését, mint amely alapjául, kiindulási pontjául szolgál a keresztyén teológiának, akkor olyan mintha tűz és víz lennének egymás számára. A megigazulás rendezi az ember hitéletét, a posztmodern gondolkodás viszont összezavarja, elbizonytalanítja, s ebben leli örömét. A gyarló ember számára ez valamiféle könnyebb ellenállás irányába való mozgást jelent. A posztmodern képzetvilágot éppen azért hozzuk ide, mert megannyi formában tűnik föl, s ennek a képviselői mindenféle igazságot megkérdőjeleznek, s bármiféle értéket azonnal relativizálnak azzal a felkiáltással, hogy az igazságnak nem csak egy oldala van. Márpedig a megigazulás kérdésénél – amint láttuk – éppen az „Isten igazsága” problémakör vetődik föl karakteresen, s ennek a mindent meghatározó szerepe a posztmodern ember számára iszonyat tárgyaként jelenik meg.[26] Jellemzően, mivel még azt is kétségbe vonják, hogy a nyelv egyáltalán alkalmas-e valaminek a kifejezésére, de újat helyette nem alkotnak, így a dolgok jelentését is kétségbe lehet vonni. Meg is teszik. Igen ám, de a tudományos világban éppen az az alapfeltevés, hogy bárhogyan fejezzük ki a természettörvényeket, akár matematikával, akár puszta leírással,[27] azoknak mindenképpen a lényegre utaló jellege van, noha egyáltalán nem képesek kifejezni a teljes valóságot. Ez a tudományok számára elfogadható, ez működik is, ezért az egzakt tudományok területén nem sok babér termett eddig a posztmodern gondolkodóknak. Annál több a vallások terén, mert azok annyira diffúz összevisszaságban leledzenek, hogy az leírhatatlan. A keresztyénség nagy családjai azonban éppen ezért indultak el egymás felé az ökumenében, vagy az Augsburgi Nyilatkozatban, hogy kizárják ezt a fajta külső támadást. A sok kis felekezetnél éppen az a baj, hogy nincs komolyan megalapozott tanításuk, amelyre egy teológiai rendszert lehetne fölépíteni.

 

Nézzünk egy tipikus példát a posztmodern magatartásra. Bizonyos mértékig ennek a posztmodern kornak egyik terméke, vagy finoman kifejezve, reprezentánsa például az Amnesty International tevékenysége. Olykor érthetetlen a viselkedésük. Rendkívül óvatosan kell fogadni véleményüket. Ugyanis ahol valamiféle rendet találnak, pontosabban klasszikus értéket fedeznek föl, ott azonnal megjelennek és zavarossá teszik a lenyugodóban lévő vizeket. Legutóbb például az új Magyar Alkotmány létrehívásakor azonnal kiderült, milyen elvek mentén gondolkodnak. Mivel a keresztyén értékek rendje szerint a házasság a férfi és a nő közötti életközösség, s ezt így rögzítette az alkotmányunk, azonnal kifogás tárgyává tették és kérték, hogy a köztársasági elnök ne írja alá. Nyilvánvalóan a homoszexuálisok felkarolásáról van szó, azaz egy adott értékrendet megkérdőjelezve, sőt azzal szemben éppen a rosszat képviselve léptek föl. Ugyanígy ellenezték azt is, hogy az alkotmány az élet védelmét a fogamzás pillanatától garantálja, bizonyos bűnök esetén pedig valóságos életfogytiglani börtönbüntetést enged meg, és nem tartalmazza a sexuálisan ferde hajlamú emberek hátrányos megkülönböztetésének tilalmát. Ha ebbe belegondolunk, akkor nyilvánvalóan látszik, hogy az Amnesty International olyan szabados értékrendet képvisel, amely egy adott közösség pusztulásához vezethet.

 

Mit üzen a megigazulás tana a mai embernek?

 

Az egyházi életünk számára mindig kell lenni egy olyan sarkalatos tanításnak, amely biztosítja számunkra a fegyelmezett teológiaművelést. A reformáció egyházainak ez a sarkalatos tétele, amely „napfényként megvilágítja az Isten szent templomát”, a megigazulásról szóló tan. A fegyelmezett teológiaművelés azt jelenti, hogy a hitismereteket nem valamilyen diffúz összevisszaságban akarjuk látni, hanem rendszerbe szedve, az emberi értelem rendje szerint előadva, azaz „legyetek készek mindig megfelelni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek lévő reménységet, de szelídséggel és istenfélelemmel.” (1Pét 3,15)

Az, hogy a reformátoraink a megigazulás tanát articulus stantis et cadentis ecclesiae alaptételnek tekintették, amelyen áll vagy bukik az egész egyház tanítása, úgy kell értelmeznünk, mint amelytől függ minden más tanítás értelme, és ez határozza meg minden egyéb tantétel érvényességi határait. Ezt másképpen úgy fejezhetjük ki, hogy mi igenis kálvini értelemben pozitív teológiát művelünk, amelynek tudományos jellege a teljes Szentírásban nekünk nyújtott isteni kijelentés végtelen nyitottságára épül. Ha tehát valaki jobbra tanít bennünket a Isten igéje alapján, annak köszönetünk nyilvánításával engedünk – amint ezt a Második Helvét Hitvallás előszavában olvashatjuk.

A megigazulás tanának folyománya, szerves következménye a megszentelődés, azaz az Isten előtt Krisztus érdeméért igaznak nyilvánított ember engedelmességből és háládatosságból az egész életét Isten dicsőségére odaszánva éli. Mivel a megigazulás a reformátori egyház tanításának elengedhetetlen feltétele, a megszentelődés az értelmes keresztyén élet elengedhetetlen következménye.

 

 

 

 

 

 

[1] Itt gondolunk elsősorban Polányi Mihály (1891-1976) úttörő munkájára, amely a tudományos gondolkodás mibenlétét tárja föl. Számos műve közül megemlítjük a híressé vált Personal Knowledge (Személyes tudás) című munkáját.

 

[2] Elsősorban nem a pszichológiára gondolunk, hanem arra a tényre, hogy ma már a lelki jelenségeknek, vagy lelki életnek is kutatják a törvényszerűségeit, szabályait. Erős feltételezés, hogy ilyenek vannak, de még nem bukkantunk rá. Ennek a törekvésnek egyik érdekes területe az agykutatással kapcsolatos. Egyre többen fedezik föl, hogy nemcsak racionális agyunk van, hanem spirituális agyunk is. V.ö. Székely György: Rend a koponyában. In: Rend és szabadság a mindenségben. DRHE, Hatvani István Teológiai Kutatóintézet, Debrecen, 2005. 89-102.

 

[3] Itt egyértelműen Polányi Mihály munkásságára gondolhatunk.

 

[4] Alister E. McGrath: Bevezetés a keresztyén teológiába. Osiris, Budapest, 1995. 65.

 

[5] M. Eugene Osterhaven: Az egyház hite. Történelmi fejlődés református nézőpontból. Ford.: Czeglédy Sándor és Gaál Botond. Kálvin Kiadó, Budapest, 1995. 135.

 

[6] Előd István: Katolikus dogmatika. Második bővített kiadás. Szent István Társulat, Budapest, 1983. 397-398.

 

[7] IdéziBolyki János: A természettudományok és a teológia II. Theologiai Szemle, 1975/2. 74.

 

[8] V.ö. Kálvin: Institutio Religionis Christianae. Genf, 1559. Továbbiakban: Institutio, III. 22. 9.

 

[9] V.ö. Borsi Attila: Kálvin és a posztmodernitás. In: Átjárható határok. Ünnepi kötet Dr.Gaál Botond professzor 65. születésnapjára. Szerk.: Fekete Károly,Kustár Zoltán, Kovács Ábrahám. Acta Theologica Debrecinensis,2. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem kiadványsorozata. Debrecen, 2011. 298-299. A szerző Luther megfogalmazását is idézi.

 

[10] V.ö. Borsi Attila: Kálvin és a posztmodernitás, i.m. 299.

 

[11] V.ö. M. Eugene Osterhaven: Az egyház hite. Történelmi fejlődés református nézőpontból. Kálvin Kiadó, Budapest, 1995. 137. Osterhaven Luther összes műveire hivatkozva közli.

 

[12] Tudjuk, hogy a reformáció rendkívül bonyolult történeti, társadalmi, egyházi folyamat, s nem egy pillanat műve, mégis a lényegére Luther Márton döbbent rá. Az európai történelem talán ezért köti a reformációt 1517. október 31-hez, Luther 95 tételének a Wittenbergi Vártemplom kapujára történt kifüggesztéséhez.

 

[13] Kálvinnak az Institutio Religionis Christianae című műve először 1536-ban jelent meg, majd fokozatosan bővítette, míg 1559-ben jelent meg a legteljesebb változata. Magyarul először Szenci Molnár Albert fordításában 1624-ben jelent meg, majd 1909-ben és 1910-ben jelent meg újabb fordításban Czeglédy Sándor és Rábold Gusztáv munkájaként.Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. Református Főiskolai Könyvnyomda, Pápa, 1909-1910. A latin címet mások így fordítják: Tanítás a keresztyén vallásra. E sorok írója az előbbit tartja kifejezőbbnek.

 

[14] V.ö. Borsi Attila: Kálvin és a posztmodernitás, i.m. 300.

 

[15] V.ö. Borsi Attila: Kálvin és a posztmodernitás, i.m. 301.

 

[16] Az egzakt tudományok területéről származik ez a szemlélet. A Newton-féle fizika érvénye az Einstein által kidolgozott relativitáselmélet felől határozható meg.

 

[17] A relativitás elmélete szerint egyazon eseményhez két valóságos idő is rendelhető.

 

[18] M. Eugene Osterhaven: Az egyház hite, i.m. 136.

 

[19] Institutio III. 11. 1.

 

[20] Institutio III. 14. 2. és 14. 7.

 

[21] V.ö. Borsi Attila: Kálvin és a posztmodernitás, 297-298.

 

[22] V.ö. Institutio III. 11-14. és 24. fejezetek.

 

[23] Mindkettő Polányi Mihály híres tudományelméleti kifejezése.

 

[24] V.ö. Borsi Attila: Kálvin és a posztmodernitás, 295.

 

[25] Az sincs pontosan definiálva, mit tekintenek modern kornak, illetve honnan számít valami „modern”-nek. Itt mi sem tisztázzuk ezt. Utalunk Borsi Attila értékes doktori disszertációjára, melyet A megigazulás tana és a posztmodernitás címmel készített és védett meg 2008-ban a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen.

 

[26] Ezt is bemutatja és elemzi Borsi Attila A megigazulás tana és a posztmodernitás című értekezésében. DRHE, Debrecen, 2008.

 

[27] Legtöbb esetben a természeti törvények leírására a matematika szolgál, de vannak esetek, amikor másként is lehet egzakt leírást adni, mint például a fullerének 60-as és 70-es szerkezetét futballabda öt-hat szögű gömbformája és a rögbilabda formája írja le.