top of page

A lelkipásztor mint kultúrember, szakember és tudós - Minister Doctus

Gaál Botond

 

 

Lelkésztovábbképző a Partiumi Keresztény Egyetemen

2002. február 19.

 

 

A 20. századi helyzetet érdemes vizsgálnunk, amikor már az egyetemek a tantervükben is megfogalmazták, hogy a szakemberképzés és a tudósképzés egyazon programon belül történik. Amikor én magam is matematikát és fizikát tanultam a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen az 1965-70 közötti években, valóban együtt folyt a szakemberek nevelése és a tudóspalánták gondozása. Ez jobbára így is maradt, de az utóbbi néhány évben erőteljes elmozdulás történt a tudósképzés részbeni különválasztására, különösen is az egy évvel ezelőtt bevezetett doktori iskolák révén.

 

Azt gondolom, hogy mindig az adott történelmi-társadalmi-gazdasági helyzet határozta meg az ezzel kapcsolatos kívánalmakat. Ez érvényes volt, szerintem, a lelkészképzés terén is. Mindig figyelni kellett ugyanis arra, hogy a gyakorlati élet milyen kihívások elé állította a végzett fiatalokat. Itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy a 16. és 17. századot kivéve az egyetemi képzést soha nem irányíthatta kizárólagos jelleggel a külső környezet, mert a jó egyetemek ezen többnyire  túlléptek és szabadon oktattak olyan tárgyakat és átadtak olyan ismereteket, amelyeknek az adott korszakban semmi közük nem volt a külső gyakorlati, vagy intellektuális élet elvárásaihoz. Jól nézett volna ki Bolyai János, ha ő csupán arra lett volna tekintettel, hogy a korabeli művelt erdélyi barátai megértik-e az Appendix-et, vagy sem. – Mármost ebből jól láthatjuk, miként kell magunkat betájolni, amikor egy református lelkipásztor ideálját vetítjük magunk elé, azaz arról szeretnénk elgondolkodni, milyen is legyen egy lelkipásztor mint kultúrember, szakember és tudós. Más szemszögből nézve, figyelnünk kell arra is, mit kíván meg tőlünk a tudás évszázadában az igehallgató ember, vagyis hogy ő milyen intellektuális felkészültséggel hallgatja a tanításunkat, ugyanakkor pedig mi mint lelkészek merre és milyen területekre tudjuk őt irányítani lelkiekben és szellemiekben, hogy alkotóképesen élje meg hitét és ezáltal formálja életét. Az első feltétel a kultúrember és szakember egymást átfedő körébe tartozik, a második pedig már átvisz bennünket a szakember és a tudós egymásba nyúló területére. Ezt a bonyolult problémát fogjuk most megvizsgálni.

 

A korabeli tantervek, tantárgyleírások alapján 1988-ban vizsgáltam meg, hogy a Debreceni Református Kollégiumban végzett fiatalember milyen ismeretanyaggal rendelkezett a 17. és 18. században. Az az érdekes kép tárult elém, hogy egy református lelkész teljes műveltségi ismeretanyagának mintegy 25%-át a természettudományi, 15-20%-át a jogi ismeretek, további 30%-át a mai értelemben vett filozófiai és végül pedig 25-30%-át a teológiai ismeretek tették ki. Ehhez jött jónéhány fiatalembernél az a többlet, hogy külföldön még további teológiai tanulmányokat folytathatott, sőt egyéb tudományokban is nagy jártasságot szerzett. Általában ez utóbbiakból lettek a Kollégiumaink professzorai. Ez az általános kép a 19. század elején már módosul és eltolódik valamelyest a teológiai ismeretek javára. A református lelkészeinknek ezt az enciklopédikus tudását honorálta az egyházi és világi közvélemény azzal, hogy „tudós és tiszteletes prédikátoroknak” nevezték őket. Abban a korban, nagyon nagy elismerés volt ez. Ma már elképzelhetetlen, milyen csodálattal tekintett egy magyar átlag ember a református papra. Aztán még tartott ez a tekintély a 19. század folyamán is, de még a 20. század első felében is megvolt ez a respektus, s ekkortól kezdett rohamosan csökkenni és ma már kimondottan csak a lelkészt látják a „tiszteletes úrban”. Nyilván azért, mert a világ közben annyira megváltozott, pontosabban szakosodott, hogy az emberek nem is képzelhetik a papjukról azt régi töltetű enciklopédikus tudást. Hogy milyennek kellene lennie egy református lelkésznek ma, arra nézve még nem fogalmazódtak meg általánosan elfogadott elvárások. Felsőoktatási intézményeink talán mondanak erről valamit a küldetésnyilatkozatukban. Ebben a helyzetben mindnyájunkat fölvidíthat, de el is gondolkodtat Barth Károlynak az az erény-katalógusa, amit megkövetelne egy modern műveltségű református lelkésztől: „Természetesen nagyon kívánatos, hogy az Ige szolgája erkölcsi jellem, vallásos egyéniség, ízléssel és műveltséggel bíró egyén legyen, szárnyaló és józan, imádkozó és fegyelmezetten dolgozó, természetes és szellemi, jó családapa, állampolgár és hazafi, széleslátókörű és korszerű, társasági, mindenkit szerető és senkitől se félő, szabad és önként kötött, független és közkatonai engedelmességű, várakozó és aktív, békés és harcos, komoly és vidám, dogmatikus és politikus, a sportok iránt érdeklődő, nem filiszter, a proletárt, ateistát, pietistát saját maguknál jobban megértő, elméleti és gyakorlati pszichológus, praktikus és szárnyaló gondolkodású, pap, próféta, pásztor a gondolkodásban, beszédben, cselekvésben.”[1]

 

Ebből az ideálból legalább arra érdemes figyelnünk, hogy a lelkésznek tudnia kell, milyen szellemi környezetben él, korával tisztában kell lennie, egyébként nem tudja megszólítani az embereket. Úgyszólván maga előtt kell látnia azt, milyen ismeretet hordoznak a fejükben azok a hívek, akiknek tolmácsolni szeretné Isten üzenetét. – Az amerikai Time Magazine 1998-ban elkezdett egy cikksorozatot, amelyben azt akarta megállapítani, hogy milyen is az az ember, akit a 20. század prototípusának mondhatunk. Vajon olyan, mint Einstein, Roosevelt, Gandhi, Martin Luther King, Teréz Anya, Picasso vagy Thomas Mann? Azóta már megjelent mindegyik cikk, s közben fölsoroltak száz jelentős személyiséget, majd 1999. december 31-re kiválasztottak hármat: Rooseveltet, Gandhit és Einsteint. Végül e háromból Einstein lett az évszázad embere. Őt tartják a legnagyobb hatású gondolkodónak, aki minden idők legsúlyosabb fölfedezését tette és humanista magatartásával is kivívta a világ rokonszenvét.  A sorozat nagyon érdekes bevezetővel indul. „Ahogy mennek a századok, …, ez volt az egyik legbámulatosabb: lelkesítő, időnként borzalmas, de mindig megejtő és magával ragadó. A 15. század például meglehetősen vad volt a reneszánsszal és a spanyol inkvizicióval. Gutenberg könyvnyomtató betűivel, Kopernikusz a naprendszerével, Kolombusz Amerikába vitt európai kultúrájával. És természetesen ott volt az 1. század, amely Jézus születésével talán a legmeghatározóbb lett valamennyi századra nézve. A Krisztus előtti 4. századot Szókratész, Platón és Arisztotelész tették emlékezetessé. De mi, akik a 20. században élünk, bizonnyal elmondhatjuk, hogy a miénk lehet az egyik a leginkább jegyzett négy-öt évszázad közül. – Csak néhány tény: ez a század hasította fel az atommagot, ez vitte az égre a repülőket, szállt le a Holdra és küldött járművet a Marsra, munkálta ki a relativitáselméletet, találta fel a tranzisztort és a mikrochipet, a penicillin, a DNS struktúrát, bombázta és festette Guernicát, fejlesztette ki a mozgóképet és a televíziót, győzte le a fasizmust és a kommunizmust, és hálózta körül információs vonalakkal a Földet, (…), hozta létre a dzseszt és a Beatleseket, látta Ghandit, amint sót párol a tengerparton és legyőzi a gyarmati uralmat, (…), minden valószínű veszély ellenére … még elkerültük, hogy felrobbantsuk saját magunkat és Földünket.”[2]

 

Ebből az idézetből lehetetlen nem érezni azt az irdatlan magasságokig eljutott, szinte egész létünket átható szellemi örökséget, amelynek birtokában léptük át a 21. század küszöbét. De nyomban eszünkbe ötlik az, hogy Barth Károly is a 20. században élt, s személyén keresztül velünk együtt él az a másik örökség is, amit mélyen a szívünkben hordozunk, hogy tudniillik mi a reformáció felől jövünk, és bensőnkben szinte társalkodunk az örökhagyó elődeinkkel. Nem tehetjük meg, hogy a jövőbetekintés végett a „múltat tükörül ne vennénk föl”.[3] Nekem, mint aki kisdiák koromtól fogva a Debreceni Kollégium falai között nevelkedtem és ott dolgozom ma is, az évszázadok hitvallásainak történelmi hatása határozza meg mostani jövőlátásomat. A 16. századi Méliusz Juhász Pétertől, a „magyar Kálvintól” egyszer s mindenkorra megtanultam és magamévá tettem az ő hármas örökségét: a biblikusan hitvallásos elkötelezettséget, a tudományos nyitottságot és az egész népért, benne az egyházért végzendő felelős szolgálat indulatát. De a 17. századi puritánusok szemlélete is belém ivódott, és tulajdonképpen a mai hitéletünk is ugyanazon az ősi fán nőtt, amely a biblicitást, az életszentség követelményét és az egyház közéleti felelősségét termette gyümölcsként. Ez a puritán szellemiség Nagyváradról jött Debrecenbe Martonfalvi Tóth Györggyel, akinek jogfolytonosan éppen én vagyok most a tanszéki utódja 322 év múltán. Ha pedig a reformkorra és a 19. századi nemzeti érzés kifejeződésére gondolok, szintén van tanulnivaló örökség a debreceni szabadságharcos diákoktól és tanároktól. Őket ugyanis nem Rousseau és nem is a francia forradalom jelszavai lelkesítettek első renden, hanem a génjeikben hordozott és hitükben megélt predestinációs gondolat, amelyet a puritánoktól vettek át és általa kiválasztottságuk tudatában mentek harcba a nemzet szabadságáért. Én úgy látom, és úgy fogom föl, hogy még a 20. századi kommunista diktatórikus időszaknak is megvolt a maga jelentősége, ugyanis Isten gondolatai felől nézve a történteket, bizony, ő a mi hűségünket tette próbára, és arra tanított, hogy mindig volt és mindig is lesz „maradék a kegyelemből való választás szerint”.(Róm 11,5) Ez a maradék bizony mi voltunk, és ti voltatok itt ezen a magyar tájon, az Isten igéje mellett kitartó hívők közössége, akiknek a tisztaszívű hitét és hűségét reprezentálja Tőkés László püspök is a maga kálvinista eleve elrendeltségében és harcában. Ezeket a tanulságokat is érdemes magunkkal hozni az eljövendő évszázadba!

 

E számvetés bennünket lelkészeket megtanít mindenekelőtt arra, hogy Isten kegyelmes választása szerint itt ezen a földön, e nép körében, ennek az egyháznak a lelki-szellemi keretei között mindig szükség lesz a szolgálatunkra. Ha ezt hisszük, akkor arra fel is kell készülnünk. A felkészülés pedig azt jelenti, hogy figyelünk Isten igéjére, és egyúttal kihalljuk belőle azt, hogy Isten az ő szuverén akarata szerint merre szándékszik vezetni ezt a világot a tudományban, a társadalmi életben, a történelemformálásban, az életminőség emelésében, a szeretet megélésében. Papok vagyunk, azaz olyan „választott nemzetség”, akikre különös felelősséggel hárul a nemzedékek vezetése Krisztus evangéliumának hirdetése útján.(1Pét 2,9) Ha ezt Krisztus követeként tesszük, akkor lehetetlen nem észrevennünk, hogy a történelem nem arra megy, amerre mi gondoljuk a véges emberi logikánk szerint. Figyeljük csak meg, hogy mindenki igyekszik most Európába, de Istennek más a végzése, mert nem a mi törekvésünk szerint oldódnak meg a dolgok. Európa jön felénk, és olyan dolgok történnek majd, amire korábban nem is gondoltunk!

 

A tudós lelkipásztor, aki nyilvánvalóan a kultúrember és a szakember szemével nézi a világ eseményeit, az abban zajló fejlődési vonulatokat, a tudomány és technika kibontakozását, tulajdonképpen egy szemléletváltáson esik át. Egyrészt azért, mert akiknek hirdeti Isten igéjét, azok is szemléletváltást éltek már meg, ugyanakkor azonban vannak olyanok, akiket vezetni kell e szemléletváltásban. A „tudós és tiszteletes” lelkipásztor ilyesféle magatartást jelenthet a mai korban. Előre nézni, látni és vezetni! A keresztyénségnek pontosan ebben volt meghatározó szerepe a kezdetektől, és az európai civilizáció is éppen ennek a modellváltásos  szemléletnek köszönheti, hogy minden más civilizációt meghatározó tényezővé vált. Ma az egész világ sietve siet ezt a magas kultúrát átvenni, s a népek annál jobban boldogulnak, minél jobban képesek azt alkalmazni a saját helyzetükben. Híveink, tanítványaink egyre gyakrabban fogják majd kérdezni, miben áll ennek az „európai csodának” a titka. A szemléletváltásnak most három fontos területét szeretném kiemelni, majd pedig fölsorolunk néhány tanulságot.

 

A tudományos gondolkodás fejlődése és annak hatása a teológiában

 

Még mindig tart az a racionális szemlélet, amely a keresztyén gondolkodást az ember szellemi életének a perifériáján helyezi el. Valamilyen idejétmúlt eszmének tekintik, amelynek már nem sok köze van a modern tudományos gondolkodáshoz. Ha azonban komolyan végiggondoljuk a dolgot, látnunk kell, hogy  – a természettudományok területéről hozva példát – a klasszikus mechanika, azaz közismertebb nevén, a newtoni fizika a görög tudományeszményből nem tudott volna kifejlődni. A görögöknek volt ugyanis egy nagy tehertétele, a dualista gondolkodás kátyúja. Szerintük ugyanis csak azt lehetett valóságosan is létező dolognak tekinteni, ami szükségszerűen és időtlenül igaz gondolati forma. Ezt aztán föl is ruházták isteni státusszal, az érzékelhető természetet pedig lefokozták az értelem számára nem méltó, illetve nem elégséges világgá. Ezzel szemben éppen a keresztyénség hozta azt a merőben új szemléletet, mely szerint a természet is teljes valósággal rendelkezik, hiszen Isten a világot a semmiből teremtette, azaz ő ruházta föl azt saját, teremtményű mivoltú, racionális renddel. Ezt pontosan az inkarnációból értjük meg. A világ tehát olyan valósággá lett, amelyet az emberi értelem kutathat, kísérletekkel faggathat, tapasztalatilag megismerhet. Az emberi értelem is a teremtett mindenség része lett, s ezzel a görögök által isteninek képzelt gondolati világukat a keresztyénség lefokozta a teremtett rend szintjére. Ezzel megkezdődött az egzakt tudományok helyes kerékvágásba terelése. De több mint másfél ezer év után el kellett jutnunk Newtonig, amikor is nagy ugrást tapasztalhatunk a tudomány fejlődésében. Ő is kísérletekkel vallatta a mindenséget és csodálatos törvényeket állapított meg. Vallásos meggyőződése révén úgy gondolta, hogy az lesz az igazi megoldás, ha a teret azonosítja Isten mindenüttjelenvalóságával, az időt pedig Isten örökkévalóságával. Így jött létre az abszolút tér és idő gondolata, mert hiszen a valóságos tér és idő azonos lett az isteni sajátosságokkal. Ez okozta a komoly fejtörést a mélyen hívő, bibliás hitű, református Maxwell-nek, akinek az elektromágneses elméletében ez a mechanisztikusnak mondott szemlélet már eltűnik és megnyílik az út az Einstein-féle relatívitáselmélet irányába. Így lett a 20. század egyik legnagyobb tudományos eredménye a „tér-időbeli tárgy föltalálása”. De még ezzel korántsem ért véget a mindenségről alkotott adekvát szemlélet kialakítása. Éppen a református teológusok, Barth Károllyal az élen, hangsúlyozták a legerőteljesebben, hogy a téri-idői-anyagi világhoz hozzátartozik az azt fölfogó emberi értelem is, és ez az összekapcsolás eredeti, keresztyén gondolat, amely az inkarnációnak a következménye. A világ tehát eredetét és célját tekintve nem önmagát magyarázó valóság, mert nem oka önmagának, miként a görögök is és a hozzánk közelebb eső marxizmus is tanította. A természet törvényei azonban olyan sajátságokat mutatnak, hogy a megismerés útján egyre magasabb szintre jutunk és ezen a magasabb szinten lévő összefüggések döntik el, hogy milyen érvényességi területtel bírnak az alacsonyabb szintek. De ugyanilyen tulajdonságot mutat a matematikai gondolkodás is, amely segít a természettörvények megfogalmazásában. És még inkább csodálatos, hogy általában az emberi tudományos gondolkodás is ilyen szerkezetet mutat, mert az értelem mindig úgy mozdul el a magasabb szintű tudás felé, hogy bár nem ismeri azt, de a magasabb szintű igazság mégis vezeti őt fölfelé. Ezt eredményezte a keresztyén gondolkodás, amikor helyére tette a természetet-szemléletet Isten teremtett rendje és Krisztus inkarnációja összefüggésében. Maga az univerzum tehát minden egyes részében olyan természetű, hogy annak van egy immanens, de fölfelé nyitott struktúrájú rendje, s mivel az emberi értelem is ilyen, engedni kell, hogy az értelem ahhoz igazodjék. Az értelemnek tehát megvan a lehetősége, hogy a miért kérdéseket föltegye, mert kaphat rá választ. Ezt Einstein úgy fejezte ki, hogy Isten „nem fondorlatosan” teremtette a mindenséget, hogy becsapjon bennünket és hiába kutassuk azt. A mindenség sohasem valamilyen szükségszerű észigazságoknak engedelmeskedik. Ugyanakkor azon is elgondolkodott, hogy milyen csodálatos rend szerint működik ez a természet, és ezt a rácsodálkozását pedig úgy fejezte ki, hogy „Isten nem kockajátékos”, azaz nem úgy alkotta meg, mint amelynek jelenségei a vak véletlen szerint mennek végbe.

 

Mindezeken azért érdemes elgondolkodni, mert ha a teremtett mindenség így működik, benne az emberi gondolkodás is, akkor az értelemnek a tevékenysége révén a teológiában is lehetséges újabb és újabb modern szemléletet megvalósítanunk, azaz elérni azt, hogy minél jobban „megismerjük, mi a szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jóvoltának”(Ef 3,18) Lehet tehát a teológiát tudományosan művelni, pontosabban tudományos fegyelmezettséggel gyarapítani és a krisztusi váltságmű felől, mint magasabb nézőpont felől olyan összefüggésekre rámutatni, amelyek közelebb visznek bennünket az evangélium szívéhez. Ismét hadd idézzem Einsteint, akinek meglátásai nagyon mélyek voltak és érdemes megszívlelni őket: „Jelzést akarok adni arról, hogy az emberiség laboratóriumokból él és nem oratóriumokból. De azt is meg akarom mutatni, hogy vissza kell kapnia oratóriumait, ha nem akarja, hogy belepusztuljon laboratóriumaiba.”[4]

 

Az ember technikai környezete

 

Most második helyen nézzük meg a környezetünket mint szemléletformáló tényezőt. A fejlődés minden területen fölgyorsult és környezetünkben minden megváltozott egy emberöltő alatt. Figyeljük csak meg először a mikrokörnyezetünket. Az otthonunkban ott van a színes TV, a videomagnó, a CD lejátszó, a mikrohullámú sütő, az önvezérléssel is rendelkező személygépkocsink, a digitális kijelzésű óráink, sok helyütt már személyi számítógép nyomtatóval, holott pár évtizeddel ezelőtt még legfeljebb csak moziba jártunk, bakelitlemezen hallgattuk a muzsikát, sparhelten főztünk, jobb esetben mechanikus doxa óráról mondtuk meg az időt, a szovjet Ladák „luxusát” élveztük, és még tíz-tizenkét évvel ezelőtt is írógépen írtuk a legszebb leveleinket. Hol vannak már ezek? – Az ötvenes években még oly sokan kapták meg a gyermekbénulást, az antibiotikumok csak a második világháború után terjedtek el, s a doktor bácsik csak tapogatással és fonendoszkópjukkal próbálták megállapítani még húsz évvel ezelőtt is bajainkat. Az ultrahangvizsgálatot még alig 15-20 éve kezdték alkalmazni, nem is beszélve a „computer tomográfia” (CT) és a „mágneses tomográfia” (MT) elterjedéséről, vagy hogy a legmodernebb „pozitronemissziós tomográfia” (PET) csak 6-7 évvel ezelőtt jött be a magyarországi diagnosztikai gyakorlatba. Az ember szinte képtelen követni ezt a gyors fejlődést. Azt látjuk, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti helyzetünkhöz képest az otthonunk egy valóságos laboratórium. Sőt, ilyen a munkahelyünk, ilyenek az orvosi rendelőink, az iskolában ezt látja sok-sok gyerek. Pedig a tranzisztort csak 1948-ban fedezték föl, a mikroprocesszort pedig csak 1971-ben. De humán genom leírását csak 2001-ben jelentették be, s ennek kapcsán boldogan kiáltottak föl sokan: „elolvastuk az élet könyvét! – De a makrokörnyezetünk is egy óriási laboratórium. Ebben dolgozunk, ebbe születnek bele és nőnek bele a gyermekeink. Együtt élünk az egész világgal. Tudjuk, hogy Augustus császár népszámlálási rendelete kb. egy év alatt jutott el Palesztina földjére. Ez volt akkor az legnagyobb információáramlási sebesség. Ma már mosolyt ébreszt bennünk ez az „iszonyatos” gyorsaság. 1969-ben lépett az ember a Holdra, s jelenleg felműszerezett műholdak ezrei keringenek fölöttünk, hogy akár száz csatornából foghassuk a híreket Földünk minden zeg-zugából.  De tájképeket is közvetítenek olykor a Marsról, és a tudományos hírek pedig mélyen elgondolkodtatnak bennünket arról, hogyan is keletkezett a világ az ősrobbanás révén. Közben rácsodálkozhatunk arra is, ha egyáltalán van időnk a rácsodálkozásra, hogy az informatika milyen mérföldes csizmában halad előre. Ez annyira új, hogy korábban el sem tudtuk képzelni. Maga az ember létrehozott egy bonyolult szerkezetet, rendszert, amely az ő programja szerint működik, de az információk nagyon gyors visszacsatolása révén az ismét visszahat az emberre, aki szellemével újból munkára bírja a gépét, és ez a folyamat egyre gyorsabb és gyorsabb sebességgel megy végbe. Nem tudjuk, hová vezet az út! Az is lehetséges, hogy egy teljesen új szellemi tevékenység, vagy tudományág van kialakulóban, amelynek tárgya végül is nem maga az információ, hanem egyenesen az információ gyorsasága. Úgy tűnik, minél gyorsabban követhető a mindenség fejlődési folyamata, annál inkább nyert ügye van azoknak a népeknek, nemzeteknek, amelyek fölvették az emberi értelemnek ezt a szellemi sebességét. Elvileg helyeselnünk kell, és arra buzdítani minden népet, hogy ezt az intellektuális sebességet próbálják követni. A reformátorok azt hangsúlyozták, hogy az evangélium hirdetése és magyarázása, illetve minél pontosabb fölfogása érdekében a tudomány minden fajtája hasznos eszköz lehet. Fölmerül azonban két kérdés a gyakorlat felől. Az egyiket oly sokszor hallottuk: vajon ez a tudományos-technikai gyorsaság nem lesz-e kárára az embernek? A másik kérdést pedig most fogalmazza magában a gondolkodó ember, éppen a szeptember 11-i események láttán, hogy vajon meddig mehet az, hogy az európai civilizációban létrehívott magas szintű tudást megosztjuk mindenkivel a világon. Láttuk, miként éltek vissza ezzel a jóindulattal olyanok, akik sem egy repülőgépet, sem pedig egy olyan épületet nem tudnának megalkotni, mint amilyet szétromboltak esztelen gyűlöletükben. Itt már nagyon fontos, mit mond a keresztyénség. Mert bizony, itt a keresztyén kultúrkörben keletkezett alkotásokról van szó. Osszunk meg tehát mindent, vagy legyünk visszafogottak e tekintetben? Ezek a kérdések átvisznek bennünket a harmadik gondlatunkhoz.

 

A gyakorlati cselekvés keresztyén etikai szintje

 

A nyitva hagyott kérdésekre a teológusoknak is választ kell adniuk. Ilyen tekintetben nincs kivétel, mindenki teológusnak számít. A református lelkész nem vélekedhet úgy, hogy majd eldöntik a nálánál képzettebbek. Előttünk van egy világ, amelyről valljuk, hogy Isten teremtette azt az Ő dicsőségére az ember otthonául, s ennek a világnak a Teremtője megszabta a rendjét is. Az embernek pedig szellemi szabadságot adott, sőt föl is hatalmazta őt a civilizáció létrehívására a kultúrparancsban, de a „művelje és őrizze azt” etikai feltétel alatt. És ugyanez az ember pedig látja, hogy a technikában alkalmazott gyors fejlődés bizony többször is túlment az illetékességének határain. Nemcsak a Földünk elpusztítására, vagy az ökokatasztrófa lehetőségére gondolhatunk, hanem arra is, hogy a géntechnika, a klónozás, az emberi agy és tudat biológiai manipulálásának erőtere, vagy az ivóvíz hiánya, az egészséges táplálkozás fontossága, a fölösleges energiapazarlás, – mind olyan tényezők, amelyek a tudományos-technikai fejlődés „vészhelyzeteit” jelzik. A nagy sebességgel haladó fejlődés járműve sok helyen már átszakította a korlátot, s a benne ülő tudósok csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy a korlát azért van, mert közvetlenül utána szakadék jön. Egyelőre az a helyzet, hogy ez az átszakított korlát most még megfogta ezt a rosszul kormányzott, sebes járművet, és így még élünk. De nyilvánvalóan fölmerül bennünk a kérdés, hogy abban a rohanó autóban nem kellene-e egy teológusnak is ülnie és szólnia akkor, amikor az ember rossz irányba kormányozza a szellemét és ezzel áthágja a teremtettségi rendet. Ebbe az autóba bizony már csak a tudós teológus ülhet be!

 

Van egy más természetű gondja is az emberiségnek. Nem kell túlságosan messzire mennünk, szinte elegendő a saját házunk táján szétnézni, és, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, nyomban megállapíthatjuk, hogy súlyos erkölcsi deficittel küzdünk már most is. Miközben a társadalmat arra tanítjuk, hogy az európai keresztyén örökség értékrendjéhez szükséges visszatérnünk, az iskolákban pedig igyekszünk a hitoktatást és erkölcstant újból a pedagógiai munkánk szerves részévé tenni, addig a szervezett állami életben és a magánszférában egyaránt a lopás, az egymás legázolása, az anyagi javak harácsolása, a fösvénység, a demokrácia nyújtotta szabadság leplében az alattomosság, a szavakkal és tettekkel történő gyilkosság, a szeretetlenség, a kegyetlen versengés a jellemző. Hol van itt a keresztyén örökség? Nagyon nehéz föllelni!  Még az egyházi élet is tele van gyarlóságokkal! – Azt lehet mondani, hogy az ember szellemileg bámulatosat alkotott, és sok tekintetben felnőtt a saját technikai-tudományos szintjéhez, erkölcsi szempontból azonban gyermek maradt.  De még ennél is sokkal kifejezőbb az, amit a puritánus őseink életszentségnek neveztek. Ez azt jelentette, hogy minden körülmények között, mind az egyéni magatartásban, mind a közösségi áldozatvállalásban, mind pedig a tulajdonhoz való viszonyunkban szigorúan a Szentírás tanítását követjük. De ha még nem is mérünk ilyen szigorú mércével, akkor is híjával találtatunk ezekben a mindennapi elvárásokban. Baj van az értékítéletünkkel, s bizony emberöltők kellenek, amíg ismét alázatra térve a mi népünk is megmásítja az útját. A politikusaink is akkor tévednek a legnagyobbat, amikor állandóan csak a gazdasági fejlődést, vagy az anyagi javak osztogatását helyezik előtérbe, mert ezzel csak még inkább a materialisztikus szemlélet mélyébe taszítják az embereket. Figyeljük meg, hogy népünknek jelenleg a legnagyobb problémája az anyagi jólét kérdése, és közben nem vesszük észre, hogy olyan rettenetes szellemi-lelki környezetszennyezésben élünk, amelyből csak valamilyen komoly lelki ébredés jelenthet kiutat. Ez lehetne az egyházunknak is egyik legszebb programja, hiszen erre a megújulásra várunk. (Ha már a politikusokat említettem, hadd említsek itt meg egy pozitív példát, s ezáltal szeretnék neki köszönetet is mondani érte. Az elmúlt évben hallhattam Németh Zsolt külügyi államtitkár beszédét Debrecenben a gályarabok kiszabadításának 325. évfordulóján és itt, Nagyváradon a Partiumi Egyetem megnyitó ünnepségén. Mindkettő hitvalló református beszéd volt, amelyből sugárzott az evangélium komolysága. Németh Zsolt lélekből beszélt, érdemes reá figyelnünk! Megítélésem szerint az un. Statustörvény vagy Kedvezménytörvény olyan pozitív alkotása a magyar vezetésnek, amely etikai szempontból időtállóan mérvadó tettnek bizonyul minden időkre.)  -  Már végeztek olyan vizsgálatokat, amelyekkel az élet minőségének a változását mérték a fogyasztás függvényében.[5] Az adódott, hogy az anyagi jóléttel együtt csak egy darabig növekedett az ember életminősége, s a még több fogyasztás révén kifejezetten romlott, mert szemlélete eltorzult, és csupán az anyagi javak hajszolása maradt számára a cél, miközben ráment a házassága, megromlott az egészsége, idegileg elfáradt, alábbhagytak kapcsolatai, majd pedig életének leszálló ágába került. Mindebbe nemcsak az egyes ember, hanem az egész társadalom is belerokkanhat. Nyilvánvalóan a megoldást nem kereshetjük a mai ember logikája szerint. Maga Jézus mondja: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?”(Mt 16,28) – És nagyon érdekes, hogy a felmérést végzők is azt állapították meg, hogy az intellektuális és spirituális értékek segítenének, olyannyira, hogy egy ilyesféle „új életstílussal a Föld minden lakója számára biztosítani lehetne azt, hogy ne éhezzen és ne fázzon, és valószínűleg azt is, hogy boldogabb emberek éljenek a Földön”.[6] Az emberiségnek tehát vissza kell kapnia oratóriumait!

 

Azt hiszem, ez elegendő ahhoz, hogy lássuk, milyen világban él a mai „tudós és tiszteletes” református lelkipásztor. Most befejezésképpen beszéljünk a tanulságokról és a jövőbe mutató lehetőségekről.

 

Mindenek előtt nézzük meg saját helyzetünket, itt a Partiumban és Erdélyben. Azt adottnak tekintjük, hogy lelkészeink megkapták a szükséges teológiai képzést Kolozsvárott. Általában az egyetemi alapképzés azt szolgálja, hogy jó szakemberekké váljunk a hivatásunk területén. Részben azt is megmutatja, miként kell az ismereteket szorgalommal kiegészítenünk és a teológia területén bizonyos tudományos munkákat elkezdenünk és elvégeznünk. A tudós ugyanis nem terem, az lesz! – Azt szoktuk mérceként fölállítani, hogy egy bizonyos tudományterület akkor él egészségesen és megfelelő színvonalon, ha szakembereinek kb. 20%-a azt a területet tudományosan is műveli. Ebből a 20%-ból mintegy felének doktori fokozattal is kellene rendelkeznie. Tehát az volna a jó, ha a lelkészek 10%-a tudományos fokozatot szerezne. Egyébként nincs merítési lehetősége a szakembereket biztosító felsőoktatási intézménynek, hogy a professzori vagy tanári gárdáját karbantartsa. Nekem nincsenek adataim külön a Partiumról, de azt megszámoltuk, hogy a két itteni egyházkerületünkben nincs húsznál több teológiai doktor. Ez azt jelenti, hogy a lelkészek mintegy 2%-a, vagy 2,5%-a rendelkezik tudományos fokozattal. A mi partiumi százalékunk még kevesebb lehet, mert jobbára Kolozsvárott élnek a doktorok. Nyilvánvalóan tudjuk ennek az okát, de most ne visszafelé nézzünk, hanem gondoljuk el a jövőnket és tegyünk érte valamit. Egyszerűen azért, mert most ezt kell tennünk! (A mi magyarországi helyzetünk jelenleg jobb, kb. 5-6% körül mozog. A doktorképzésünkkel javulni fog a helyzet. Az állami egyetemek felmérései szerint a nem teológiai területeken jelenleg átlagosan 8% körül van a doktori fokozattal rendelkezők száma, de ehhez jönnek még az egyéni felkészüléssel doktorálók. Tehát nem rossz a kép.)

Nyomorúságos helyzetünkből adódóan benne vagyunk egy ördögi körben. Tudósok ugyanis úgy lesznek, ha van számukra egyetem, azaz a professzorok és hallgatók universitasa. Ez az universitas scientiarum pedig csak úgy jön létre, ha megvannak hozzá a tudósok kellő számban. Mi akkor itt a teendő? Ismételten azt tudom mondani, hogy nézzünk előre és vegyük célba Kolozsvárt, Debrecent és Budapestet. Hazánknak ezen a magyar tájegységén csak úgy lesznek meg a kívánt számban a doktorok és csak úgy tud működni az egyetem, ha ehhez a hallatlan nehéz feladathoz azonnal hozzálátunk. A tett halála az okoskodás – mondja Az ember tragédiája. Ehhez valamilyen formában meg kell teremteni a feltételeket, alapítványokkal, kedvezményekkel és mindenféle leleményességgel, nem számít mivel, de az ügynek mennie kell. Tudom, mennyi akadályát lehetne ennek fölsorolni, kérem, hogy sorolják is föl, de utána azonnal menjenek doktorálni, főként a fiatalok.

Fölsoroltam sok mindent, milyen kihívásokkal kell szembenéznie a jövendő lelkészeinek. Az egyházi életünk bajairól nem is beszéltem, sőt még arról sem tettem említést, hogy református híveink tudatvilága, hitismerete, erkölcsi állapota milyen szinten van. Azt ne várja egyetlen lelkész sem, hogy az általam fölsorolt problémákról az egyházi vezetéstől fog információt kapni. Ők inkább az ügyes-bajos dolgokkal vannak és lesznek elfoglalva, de ha mi is hozzájárulunk a tudományos tevékenységünkkel ahhoz, hogy az egyházunk élete javuljon, állapota erősebb legyen a küldetése betöltéséhez, már hivatásunkat gyakoroltuk rendeltetése szerint. Miért biztatok mindenkit az önállóságra? Egyszerűen azért, mert a református teológiai gondolkodás nem zárt rendszer, azaz nem mástól várjuk azt, hogy milyen eredményre kell jutnunk, mint néhány más egyházban. Ott csak a püspök tudhat mindent helyesen. Mi azonban valljuk, hogy a tudós és tiszteletes lelkipásztor éppen attól lesz tudós, hogy sui generis kutatói és tudósi felelőssége van. Ez az ő belső késztetése, sorsa, kötelessége, felelőssége, amelyet egyfajta belső kényszer szerint működtet a tehetsége, s mindezt pedig megerősíti a predestinációs elkötelezettségű hite. Ő a szabad ember, aki meg tudja különböztetni az igazságot a tévedéstől, s bölcsen felülemelkedik minden hétköznapi kicsinyességeken, egészen az igazság világába, hogy aztán a senkitől nem befolyásolva, senkitől nem félve mondja ki az igazat. Ez bizony nagyon is összefér magával a református lelkipásztori hivatásunkkal.

Miért kell ezt tisztázni a lelkészek előtt is? Mert jó tudni azt, hogy éppen a teológiai képzettségünknél fogva felelősséget hordozunk azokért, akiknek hirdetjük az evangéliumot. Ők jobbára tudják, mi történik a világban, de nekik azt is tudniuk és érteniük kell, mi erről mi a keresztyénség véleménye. Ezt az „Így szól az Úr!” bátorságával kell tennünk, hiszen erre is vonatkozik a „művelje és őrizze” feltétel. Éppen azért kell tudós lelkipásztorokat képeznünk, mert ma már oly széles és szerteágazó a teológia tudománya, hogy itt is legyen legalább egy-két mérvadó tudással rendelkező szakemberünk minden teológiai diszciplina területén.

Nagyon fontos ismerni a mi speciális magyar helyzetünket, különösen is azt a szituációt, amelyben élünk e szétszakadozottságban. „Nem lesz ez így örökkön!” – mondja Gusztáv Adolf hitvallóan a Ne csüggedj el kicsiny sereg kezdetű szép énekében. A történelem az igazságos Isten kezében van.  – Mi most a tanácsom? Az, hogy a magyarságunknak ebben a helyzetében is a minőséget kell képviselnie, még akkor is, ha nagyon súlyos a lehúzó erő és visszahúzó gonoszság. Minőséget kell alkotnunk tudományban, művészetben, hitéletben, munkában, mesterségben, erkölcsben, viselkedésben és mindenben, mert azt nem tudja elvenni tőlünk senki. Ez adja számunkra most a legnagyobb esélyt. Nekünk pedig különösen is tudnunk kell, hogy vannak olyan területek református népünk életgyakorlatában, amit nem igen tud más gyógyítani, mint az evangélium ereje. Látjuk, hogy ebből a világunkból mennyire hiányzik az életszentség! A túlságos individualizáció révén az egyén elveszítheti józan erkölcsi tájékozódó készségét a társadalomban, a társadalom pedig annyira polarizálódott, hogy ezáltal elveszítheti önszervező képességét. Nincs más választás, mint egy új nép, egy új nemzet fölnevelése egy új életminőség befogadására. Amikor Európa erre „sétál”, akkor ezt az új életminőséget keresi és magába fogja ölelni mindazokat, akik ezt a szemléletet képviselik. Nekünk pedig lelkipásztoroknak a hivatásunkban és a hivatásunkon felül is végzendő tudományos erőfeszítéseinkben „az ímé mindent újjá teszek” krisztusi teremtő erőt kell követnünk, hirdetnünk, képviselnünk, hogy maga Krisztus formálhassa újjá tanítványait, olyan új teremtő szemléletre, amely megtartó erő lesz mindannyiónknak, nemzetünknek, embertársainknak, amely aztán tényleg „teremni fog harmincannyit, hatvanannyit és százannyit!”(Mt 13,8)

 

Összefoglalóan és befejezésül gondoljunk most a kálvinista aktivitással megnevezett és dicsért szemléletünkre. Ez nagyon szép dolog, de csak úgy válthatjuk valóra, ha átgondoljuk jól: nekünk nem azt kell tennünk, hogy szüntelenül visszamegyünk Kálvinhoz, hanem menjünk előre mint Kálvin!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[1] Barth Károly: Isten Igéjének szolgálata. Előadás. Pontos megjelölés nélkül In:  Javaslat a lelkészképzés reformjáról című zsinati lelkészelnöki előterjesztésben.

 

[2] W. Isacsson, Our Century … and the Next One, TIME Magazine, 1998. április 13., 30. oldal. Fordította és közli: Mádl Ferenc, A professzorok felelőssége. Debreceni Szemle, 1998/2. 179.

 

[3] Református énekeskönyv, 1948. 280. ének 6. verse. Szerző: Szentgyörgyi József

 

[4] Idézi Mádl Ferenc: A professzorok felelőssége, i.m. 183.

 

[5] V.ö.Berényi Dénes: Mai világunk,mai felelősségünk. Debreceni Szemle, 1998/2.175. A mikrokörnyezetünk leírásának részletesebb, vagy másabb bemutatását is ebben az írásban találjuk.

 

[6]Berényi Dénes, Mai világunk, mai felelősségünk, i.m. 176.

 

bottom of page