top of page

A bűnmegelőzés és a keresztyén nevelési normák

Gaál Botond

 

 

 

Fontosnak és illőnek tartom annak tisztázását, milyen nézőpontból közelítem meg a bűnmegelőzés kérdését. A keresztyén gondolkodás nagy problémája, hogy nem ismer abszolút értelemben jó vagy rossz embert. Ez azért van, mert a keresztyén teológia sohasem önmagában szemléli az egyént, hanem mindig Isten előtti létében. Ez lényeges kiindulási különbség a profán szemlélethez képest, amely az embert inkább autonóm lényként kezeli, s ebben a gondolati rendszerben a jó vagy rossz kérdése, s ezen belül maga a bűn, többnyire a közösségi konszenzus által megalkotott törvényhez viszonyított jogi és erkölcsi kategória.[1] A másik lényeges különbség a két szemlélet között az, hogy a keresztyén gondolkodás szerint a bűn az emberi lét velejárója, amely megvan a gondolatban, a beszédben, az indulatban és a tettekben, ugyanakkor a profán gondolkodás, illetve egy állam vagy népi-nemzeti közösség törvényrendszere a bűnt főként mint elkövetett bűntényt ismeri és kezeli, s innen visszafelé következtet a bűn indítékaira. Ez a felfogás kevésbé számol azzal, hogy az ember bűnös, s gyakran a bűn meghatározása is hiányzik a társadalmi élet fogalmi tárából. E különbségek ellenére úgy látom, hogy mindkét gondolati rendszer gazdag tapasztalattal rendelkezik, és ezért mindkét fölfogásnak van egymás számára megfontolható mondandója. Innentől kezdve – kijelölt feladatunknak megfelelően – a keresztyén nézőpontból felvetődő kérdéseket vizsgáljuk első renden.

 

A keresztyén gondolkodás mindenek előtt figyelembe veszi a hitben élő emberek általános történelmi tapasztalatát, nevezetesen azt, hogy az ember bűnös. Ez fogalmazódik meg a Bibliában is. A tanítói jelleggel és korának szintjén leírt Ádám-Éva eset, vagy a Nóé történet is tulajdonképpen ezt akarja kifejezni. Másképpen: csak olyan történelmi időszakról tudunk, amely az ember bűnös voltát már folytatólagos tényként ismeri a kezdetektől a mostani pillanatig. Ez a szemlélet onnan származik, hogy a Biblia az Istenben hívő ember állapotát írja le, s ez a hívő ember úgy szemléli önmagát, mint aki Isten előtti helyzetében csak fogyatkozást lát. Nem tudja és gyakran nem is akarja teljesíteni maradéktalanul mindazt, amit számára Isten megszabott, vagy rendelt. Mindezt a folytonosan bűnös állapotot csak tetézi az a gond, hogy az ember az életének szinte minden pillanatában további bűnöket követ el. Az előbbit összefoglalóan „eredendő bűnnek”, az utóbbit „aktuális bűnnek” nevezi a keresztyén teológia. Vitatott kategóriák ezek a teológián belül is, de a Biblia sem ad minden tekintetben koherens és konzisztens tanítást a bűnről. Ez nem is feladata. Azt azonban egyértelműen megállapítja, hogy a bűn létezik, de ezzel még korántsem mondtunk el mindent a Biblia idevágó tanításáról.  Mindebből ugyanis az következnék, hogy a bűnt vagy Isten teremtette az emberrel együtt, vagy pedig az ember személyében egy tökéletlen, jóra képtelen, velejéig romlott élőlényt teremtett. Ha viszont ez így van, akkor nincs is más választásunk, minthogy tudomásul vegyük a dolgot, és kimondjuk: a bűnmegelőzésnek sincs semmi értelme. Hogyan lehetne azt megelőzni, ami már eleve bennünk van, s olyannyira sajátunk, hogy vele együtt élünk? A bibliai leírások azonban sokkal mélyebb és alaposabb végiggondolását kívánják ezeknek a dolgoknak és a helyzet  is sokkal reményteljesebb, mint gondolnánk. Nézzük tovább!

 

A keresztyén hit szerint az ember Isten teremtménye. Méghozzá olyan, akit az Ő képmására és hasonlatosságára alkotott. E nehezen érthető kifejezések azonban hallatlan mély tartalmat hordoznak és alig hozzáférhető titkokat rejtenek. Az ember mindenek előtt teremtmény, azaz mindenestől hozzátartozik ehhez a világhoz, s így Istennek abszolút hatalma van fölötte. Ugyanakkor az istenképűséggel azt akarja kifejezni, hogy az ember egyben személy is, aki rendelkezik egyfajta relatív szabadsággal a döntésében, cselekedetében, egyáltalán szellemi mivoltában. Ebben a paradoxnak tűnő két dologban fejeződik ki az ember titka. Az ember egyszerre teremtmény is és személy is. És ez valóban titok marad. A két dolog ugyanis akként viszonyul egymáshoz, mint a fény hullámtermészete és a korpuszkuláris tulajdonsága. Egyszerre igaz mindkettő, de helyes külön-külön is. Ilyen a teremtett mindenség, érdemes így tudomásul venni. Az ember titkát is egy ilyen kettősségben kell valamiképpen szemlélni. E kettősségből mi most a második vonalon haladunk tovább, és az érdekel bennünket, hol jön be a bűn az ember életébe. Ott, ahol megadatott neki a választás lehetősége! Röviden úgy lehetne ezt bemutatni, hogy Isten az embert az ő gondviselő szeretetében tartja, gondozza, neveli, irányítja, segíti, csodálatos lehetőségeket ad eléje a világ megismerésében, szabályokat és törvényeket ajándékoz számára azért, hogy jobb legyen a sorsa „itt a Nap alatt”, s miután az ember ezeket az elvi dolgokat megismeri, ezek alapján gondolkodik, dönt és cselekszik. A kérdés aztán itt válik izgalmassá és komollyá, sokszor pedig végzetessé, mert a rendeltetéséhez képest az ember gondolatai nem mindig tiszták, döntései gyakran fondorlatosak, cselekedetei pedig nem tökéletesek. Ekkor jön be a képbe a bűn! Így volt ez már a kezdetektől. Az Úr hangja ezt mondja Kainnak: „…, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtód előtt leselkedik és reád van vágyódása; de te uralkodj rajta!”(1Móz 4,7) Nagyon szoros értelemben véve már itt találjuk az első „bűnmegelőzési” figyelmeztetést. Arról van ugyanis szó, hogy Isten az embert mint a teremtés koronáját megajándékozta a teremtettség minden áldásával, de mindezeken felül szabadságra teremtette, azaz felruházta olyan kivételes adottságokkal és erkölcsi döntés lehetőségével, amelyekkel az összes teremtmény között csak ő rendelkezett. Választania lehetett! „…, előtökbe adtam az életet és halált, az áldást és az átkot; válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind pedig a te utódod!”(5Móz 30,19) Az emberiség történetéből azonban az látszik, hogy ez a választás nagyon is rosszul sikerült és sikerül ma is. Alig kezdődik el a Biblia, a harmadik oldalon máris a bűnesetről olvasunk, és csak kettőt kell fordítani, a bűn lavinaszerű terjedéséről hallunk. Sőt, azt is hamar megtudjuk, hogy a bűnnek sokféle megjelenési formája van, s a bűnre hajlamos ember újabb és másabb vétkeket követ el. A továbbiakban is bűnök széles tárházát ismerhetjük meg. Úgy tűnik, a bűn már annyira elhatalmasodott az ember életében, hogy reménytelennek látszik annak „megelőzése”, mert az ember maga képtelen gátat vetni ennek az áradatnak. Oly szépen hangzik Dávid király bűnbánó zsoltára: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! … Ha a bűnöket számon tartod, Uram, kicsoda maradhat meg!”(Zsolt 130,1-3) Sokszor juthatunk arra a gondolatra, hogy maga Isten sem akarja számon tartani, és nem tudja „megelőzni” az emberi bűn sokaságát. De hát mindezekért az ember felelős, vagy Isten teremtette rosszul az embert?

 

Van a Bibliának egy másik fontos bejelentése is: „bár az ember szívének gondolata ifjúságától fogva gonosz”(1Móz 8,21), de mégsem ez az igazi állapota. Ez csak az emberi gondolkodás felől néz ki ilyen rosszul, mert Isten maga gondoskodott arról, hogy az embernek még ebben az állapotában is legyen menekvése. Isten nem hagyta el, nem engedte a végső romlásba süllyedni, nem engedte, hogy az ember a saját életét a megsemmisülés és értelmetlen lét felé, azaz az Istentől való iszonyatosan távolra vezesse. Pontosan az ember helyett hangzik el Krisztus ajkáról a legszörnyűbb felkiáltás: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagyál el engemet?”(Mt 27,46) A hívő zsidó ember számára az Istentől való távollét volt a legborzalmasabb érzés, aminek a végén bekövetkezett a halál. Pál apostolt is igen mélyen foglalkoztatta a bűn kérdése, és arra a gondolatra jutott, hogy ugyan a elménkkel tudjuk, hogy mi volna a jó, de a testünkben lakozó bűn mégis a rosszat cselekszi.(Róm 7) Pál valószínűleg azért magyarázta így, mert figyelembe vette a görög kultúrán nevelkedett hallgatóságát, akik valamilyen nagy, világot átfogó szabályokban, törvényekben gondolkodtak, és ily módon számukra érthetőbbé tette a bűn lényegét és az attól való megszabadulás lehetőségét. Arra a következtetésre jut ugyanis, hogy megvan bennünk a bűn törvénye, amely szerint könyörtelenül véghezvisszük a bűnt, s ekkor jön az örömüzenet az apostoltól, hogy „testi törvényen felül” van egy „lelki törvény” is, amelyet a „Krisztusban való lelki élet törvényének” nevez, s ez megszabadít mindenkit a „bűn és a halál” törvényétől.(Róm 8) Maga pedig mindaz a törvényrendszer, amelyet Isten a zsidó népnek mint választott népnek adott, azt szolgálta, hogy legyen mihez igazodniuk és ezáltal legyen boldog életük. A keresztyénség is átvette ezt és azt vallotta/vallja, hogy a törvény igenis jó, de ezen túl kell lépnünk és nem a törvény miatt kell jót cselekednünk, hanem azért, mert a jó cselekedetekre Isten mindnyájunkat Krisztusban felszabadított. Ilyen értelemben használja a keresztyénség a „törvény átka” kifejezést, ami azt jelenti, hogy a személyes szabadság nélkül a törvény csak gúzsba köt, rabságban tart. Mai tudományos nyelven azt mondhatnánk, hogy zárt gondolati rendszert alkot, amiből nincs kiút. – Mármost azt látjuk, hogy Isten a bűnös emberen olymódon könyörült meg, hogy – úgyszólván – tudomásul vette a bűnnel való együttélését, de ugyanakkor adott szabadítást is számára a törvényben, a rendeleteiben és végső soron pedig a krisztusi szeretet-szabályban, ami minden törvénynek a foglalata a keresztyénség számára: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat”!(Mt 22,37-39) Ez megvan így az Ószövetségben is az 5Móz 6,5-ben és 3Móz 19,18-ban. E kettősségben kell látnunk mindazt, amit a zsidó-keresztyén hagyomány képviselt és ami többé-kevésbé be is épült az európai jogrendszerünkbe és gondolkodásunkba is. E két fő parancsolat is mutatja, hol van a baj az emberrel. Eltávolodott Istenétől, s – amint láttuk – az Istennel való kapcsolata megromlásából következett az embertársakkal szembeni bűnös viszonya. És most már lássuk, hogyan lesz ebből „bűnmegelőzés a keresztyén norma szerint”.

 

A nevelés szempontjából szeretném vizsgálni a bűnmegelőzés lehetőségét. Azzal kell kezdenünk, hogy a keresztyén nevelő a keresztyén életszabályokat tárja a tanítványai elé. Az egész egyházi működésnek is megvan ez a tanítói, nevelői funkciója. Az ember megpróbálja ezeket a szabályokat megérteni és megtartani, s közben be kell vallania, hogy nem sikerült ezek maradéktalan megtartása. Ezért nem ismer a keresztyén gondolkodás teljesen rossz és tökéletesen jó embert. Csak olyat, aki Isten előtt bűnös, de akit bűnös voltában is Isten ugyanúgy szeret, mint bármelyik más embertársunkat. Mégis kicsoda ez a bűnös ember és hogyan tekintsünk rá, amikor a nevelői hivatásunkat gyakoroljuk akár mint pedagógusok, akár mint szülők? Láttuk, miben van az ember létének a kettős titka, ezért a kérdésre azt válaszoljuk, hogy értéke nem önmagában van, hanem a teremtett mivoltában, abban, akivé őt Isten alkotta. Hogy mennyire jó és mennyire rossz, azt nem tudjuk megmondani. Bár nevelői munkánk során szeretnénk látni annak eredményét, de többnyire csak annyit látunk, hogy mienk a vetés, de az aratás nem; mienk a munka, de az áldás nem tőlünk függ. Másképpen kifejezve, a nevelői eljárásunk folyamán a fiatalokat sohasem a magunk képére és hasonlatosságára próbáljuk formálni, hanem előmozdítjuk és azon fáradozunk, hogy tanítványunk az legyen, aki ő valóban, személyének egyediségében, felcserélhetetlen sajátosságában. Amikor mi hívő emberek a nevelői tevékenységünket is a krisztusi szeretetszabály hatálya alatt végezzük, akkor tulajdonképpen azt nyilvánítjuk ki, hogy a növendék hozza elő és alakítsa ki, mutassa föl magából mindazt, amit Isten teremtői bölcsességéből ő maga kapott, ami őt azzá teszi, aki![2] Ami az ő egyediségét jelenti és megkülönbözteti mindenki mástól! Ha pedig ezt így elfogadjuk, akkor soha nem szabad „személyiségátültetést” végeznünk, és óvakodnunk kell attól az indulattól is, hogy tanítványunk pontosan úgy gondolkozzék, mint mi. Az uniformizált ideologikus nevelés tehát nagyon távol áll a keresztyén neveléstől. Még közelebbről ezt úgy világíthatjuk meg, hogy a keresztyén nevelő sohasem visszhangot vár a reá bízottaktól, hanem feleletet.[3] A visszhang ugyanis közelítően ugyanazt mondja, mint én, de a feleletkor az én nevelői személyiségem immár a háttérbe szorul vissza és az élet nagy kérdéseire a tanítványom ad feleletet az ő hitvalló szabadságában. Hagynom kell, hogy ezt ő maga tegye meg, ellenkező esetben – a kényszerből adott felelet miatt – az egész nevelői munkánk súlyos kiábrándultság forrásává válhat, magunk és tanítványunk számára egyaránt. Itt van tehát előttünk a keresztyén szabadságra nevelés alapelve.

 

Ebben a feleletben mutatkozik aztán meg az egész nevelői munkánk bölcsessége. Tanítványainkat úgy szeretnénk nevelni, hogy jól feleljenek. Ezért érezzük vállunkon a roppant terhet. E felelősség mázsás súlya nyomja a vállunkat, s lehúz bennünket a földig, mert szeretnénk biztosak lenni a dolgunkban. Munkánk eredménye azonban végső soron titok marad előttünk, legalább is jó részét már nem láthatjuk. Viszont azzal a hittel és reménységgel végezzük nevelői munkánkat, hogy tanítványainkról majd az életpályájuk során meg fogják állapítani: ez hűséges hitvestárs, jó édesapa, szerető édesanya, becsületes munkatárs, igaz barát, mert egész élete a szeretetet sugározza. Ez a tanítvány jól felelt! Miért? Mert ő a körülményeihez képest jól élt szabadságával és a neki rendelt helyén ő azzá vált, akivé őt az ő Teremtője alkotta. Ez pedig nem más, mint egyfajta pozitív értelmű „bűnmegelőzés”. Azért nevelem ugyanis ebben a szellemben a gyermekemet, hogy jól menjen a sorsa és öröm legyen az élete. Adok elé választási lehetőséget, hogy tudjon mihez igazodni.

 

De térjünk vissza egy nagyon fontos és sokakat foglalkoztató kérdéshez, a törvény problematikájához és annak érvényesítéséhez a nevelésben, majd pedig a bűnmegelőzésben. Általában hajlamosak vagyunk a dolgot sematikusan elképzelni és azt mondani, hogy kell a törvény, a fiatalokat pedig meg kell tanítanunk annak megtartására. Ha megtartja, jó állampolgárnak és becsületes embernek nyilvánítjuk, akivel nincs semmi baj. De nem ilyen egyszerű a helyzet, mert ezt az alapsémát már több ezer éve ismeri a társadalomtörténet és mégis az a szomorú tapasztalat, hogy az ember nem engedelmeskedik a törvénynek. A görögök azt gondolták, hogy ha az ember ismeri a jót, azt cselekedni is fogja. Ez azonban nem így van! Nem elég ismerni a jót, mondatja velünk a történelmi tapasztalat.

 

Az én megítélésem szerint itt arról van szó, hogy az ember valóban megismeri a jót, mert a törvény is segít neki ebben. A törvény azonban sohasem végérvényes norma minden ember számára, hanem egy relatív emberi alkotás a közösségi megegyezés szintjén. Ezért ha az ember autonóm akar maradni, feltétlenül beleütközik valahol a törvénybe, holott a törvény jót akar a közösségnek. Megengedi, hogy egy bizonyos úton szabadon mozogjunk, de mégis csak tiltva szabályoz, s azáltal hat ránk, hogy megmondja mit nem szabad tennünk. Még a pozitív megfogalmazása is ezt sugallja. Egyszerűen szólva: vigyázz, ha ezt és ezt teszed, akkor jól megy a dolgod, de ha másképpen cselekszel, meghalsz! Végül is a törvény egy racionálisan egyoldalú kínálat, amelynek életünk forgatagában vannak forgalmi útjelző táblái és azt még az autonóm embernek is ésszerű és célszerű figyelembe venni, ha a helyes úton akar járni.

 

A zsidó-keresztyén biblikus gondolkodás ettől lényegesen különbözik. Első hallásra azt gondolnánk, hogy az előbb említett, szabadságra épülő nevelési módszer miatt. De ennél többről van szó. A látszólagos ellentmondás ellenére, mi keresztyének is valljuk, hogy a nevelés munkájában a törvénynek is helyet kell adnunk. A keresztyén nevelő azonban mindazokat a normákat, szabályokat, törvényeket, amelyeket megkövetel tanítványaitól, eredetüket tekintve és alapjaikban nézve, másképpen fogja föl. Azt vallja ugyanis, hogy az ember autonómiájával együtt figyelembe kell venni a heteronómiát is, azaz azt a helyzetet, amelyben egy keresztyén ember él. Minden törvény fölött ugyanis ott van egy másik, egy attól különböző törvény,[4]  amely Istentől adatott ajándékként az embernek, s ez nem más mint Isten szeretetének a heteronóm megnyilatkozása. Ilyen heteronómiáról a profán törvényrendszer nem tud. A zsidó és a keresztyén ember viszont figyelembe veszi, és azt vallja, hogy a racionális megfontolások és társadalmi konvenciók világából vett törvények igazságai relatívak az Isten által adott törvényekhez képest. Ezeket a Bibliából ismerhetjük meg, mindenek előtt a Tízparancsolatból és Krisztusnak az új parancsolatot kinyilvánító dekrétumából: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek!”(Ján 13,34) Ezeknek viszont éppen az a mássága, újsága és lényege, hogy más megvilágításba helyezi a törvény alkalmazását. Ha ugyanis a törvényről beszélünk, illetve a törvény szerinti engedelmességre neveljük a fiatalokat, annak csak úgy van értelme, ha azzal együtt az Isten szeretetének örömhíre is elhangzik, amint így volt ez a korai bibliai történetekben is. Ez az örömhír, görögből vett szóval az evangélium, fontosabb tényező a nevelésben, mint a törvény.[5] E nélkül nem lenne szabad érvényesíteni a törvényt! Evangélium nélkül ugyanis a törvény gyakorlása törvényeskedéssé válhat, s ezt az autonóm emberi természet tényleg így éli meg. Ha viszont a törvény alkalmazásával együtt elhangzik az örömhír is, hogy tudniillik bűnös voltod ellenére téged Isten szeret, megbocsát neked és arra kér: „Eredj el, többé ne vétkezzél!”(Ján 8,11), akkor az ember szabadon veszi föl a feddést és az evangélium erejének engedve fogadja el Isten magához ölelő szeretetét. – Miért adta Isten a törvényt Izráel népének? Nem zsarnokságból és nem azért, hogy őket játékszerévé tegye. Hanem, „…mert kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálatnak házából….!”(2Móz 20,2) Más szóval: jót tettem veled, szeretlek! És ugyanezzel a felszabadító örömhírrel szól maga Jézus is a tanítványaihoz: „Az az én parancsolatom, hogy egymást szeressétek!”(Ján 15,12) Sőt, arra is figyelmeztet a Szentírás, hogy „ő előbb szeretett minket!”(1Ján 4,19) Isten szeretete megelőzi az életünket! A keresztyén ember ezért tiszteli a törvényt!

 

Összegezve, minden szabados pedagógiai elképzeléssel szemben mi, keresztyén nevelők valljuk, hogy a nevelésben igenis szükség van a tekintélyre, a törvényre, s ezeknek elvetése nem a javára, hanem a kárára lesz a növendékeknek. A törvény, vagy tekintély azért kell, mert mögötte szeretet van. Ha nincs mögötte szeretet, az nem igazi tekintély. Ha valakit csak a törvény tekintélyével neveltek gyermekkorában, az sohasem tud felemelkedni saját szintjére, s jobbára az ilyenek fogják kiélni a maguk autonómiáját a bűnök széles válfajainak kipróbálásával. Ami a keresztyén nevelést illeti, számára a legfőbb tekintély az Isten által adott törvény, de sohasem a betűszerinti szigorúságával, hanem a vele együtt hangzó felszabadító örömhír szeretet-üzenetével. A szülők és gyermekek ily módon a „bűnmegelőzésnek” olyan családi iskolájában és légkörében élnek, ahol védelmet élvezhetnek mindenféle elfajulás ellen. Ugyanúgy mint a szülők, a nevelők is azért vannak, hogy vezessék gyermekeiket már akkor is, amikor még a gyermek képtelen élete önálló irányítására és még nem tudja, miért kell követnie a vezetésüket. De hogy ebben a keresztyén szülőket és a nevelőket ne az önkény vezesse, azért van előttük a törvény. Tehát ők is tekintély alatt vannak, s ez a tekintély számukra Jézus Krisztus, aki betöltötte a törvényt az engedelmes szeretete által. Ezt jó, ha tudja és látja a gyermek, mert akkor ő is akképpen fogja életét irányítani minden döntésében.

 

Itt már nem az emberi bölcsességen van a hangsúly, mint azt láttuk a visszhang-felelet példájánál, hanem a szülői és nevelői példaadáson. A „nem szólok bele”, „hagyom, hogy maga döntsön” szemlélettel is óvatosan kell bánnunk, mert ez átcsaphat szabadossággá, s az ebből eredő népszerűségünk pedig a gyakran a felelőtlenség határát súrolja. Azt viszont soha nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a gyermekünk vagy tanítványunk jövője sokkal fontosabb a mi egyéni népszerűségünknél. A törvény fegyelmére tehát szükség van, mert engedelmességre vezet, ha mögötte és vele együtt hangzik a szeretet örömhíre is. Ez másképpen kifejezve azt jelenti, hogy a keresztyén nevelés egy pozitív alternatívát kínál egy másabb és újabb életformára, amit Pál apostol oly szépen fogalmazott meg: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!”(Gal 2,20) Ha valaki ezt választja az ő szabad hitbeli döntése szerint, akkor tulajdonképpen a keresztyén értékrend szerinti életet követi, amelynek számtalan pozitív kínálata található az evangéliumokban és az apostolok leveleiben. Szinte katalógus szerűen sorolják föl mindazt, amit érdemes követni: a szülők iránti tisztelete, a gyermeknevelés felelőssége, a józanság, mértékletesség, igaz beszéd, megbocsátás, tiszta házasélet, szorgalom a munkában, egymásnak az elhordozása alázattal, szelídséggel és hosszútűréssel, a békességre igyekvés minden emberrel, és még megannyi jó tanács „az Istennek kedves élethez”(Ef 5,10). De implicit módon is megtaláljuk a Bibliában mindazokat a helyes életvitelhez vezető értékeket, amelyek megőriznek bennünket a rossztól. Ezek olyan pozitív értékek felé mutatnak, amelyben bizonyosan örömét leli az ember, mint például a testedzés, a sportolás, a rendszeres életvitel, az idővel való jó gazdálkodás, az öröm, a kultúrált szórakozás, a vidámság, a humor, derűs magatartás.

 

A keresztyénség nem tud más egyebet tenni a bűnmegelőzés terén, minthogy fölkínálja minden embernek a boldog élet pozitív értékeit, és mindezeket szembehelyezi azokkal a negatív emberi tulajdonságokkal, amelyek egy elromlott és elrontott élet jellemzői, s amelyek egyben a bűnös emberi magatartáshoz vezetnek. Az kétségtelenül igaz, hogy könnyebb választani a rosszat és nehezebb dönteni a jó mellett, sőt még nehezebb megmaradni abban. Ezt úgy fejeztük ki az elején a Biblia szavaival, hogy „a bűn az ajtód előtt leselkedik és reád van vágyódása, de te uralkodj rajta!”(1Móz 4,7b) A bibliai kifejezés eredeti értelme szerint ez azt akarja mondani, hogy olyan a bűn, mint az oroszlán, amely meg akar ragadni és aztán megsemmisíteni. De az is benne van ebben a mondatban, hogy az embert Isten fölruházta olyan lehetőségekkel és fölhatalmazta olyan erővel, amely képes ezt az „oroszlánt” megfékezni. Nem hiábavaló tehát a bűnmegelőzés fáradtságos munkája, sőt igenis van értelme. A zsidó-keresztyén tanítás is minden részletében ezt tárja elénk. Jó tudnunk, hogy nagyon nehéz döntés a bűn kísértésének ellene állni, de az ember azért ember, mert hitével képes erre az emberfeletti tettre.

 

 

CIVIL BŰNMEGELŐZÉS V. ORSZÁGOS KONFERENCIÁJA

Budapest, Főpolgármesteri Hivatal, Díszterem, 2002. március 1.

 

 

 

 

 

[1] Oxford Advanced Learner’s Dictionary, Oxford University Press, Oxford, 1999.

 

[2] V.ö. Gaál Botond, A reformátori neveléseszmény az idők mérlegén. Theologiai Szemle, XXXVII. évf. 1994/2.

 

[3] A 20. század nagy protestáns teológusának, Karl Barth-nak a gondolata ez a neveléssel kapcsolatban.

 

[4] A görög heterosz és nomosz szavakról van szó, ami más törvényt jelent az autosz nomosz-szal szemben.

 

[5] V.ö. Gaál Botond, Etikai Kódex a református közoktatási intézmények pedagógusai számára, Debrecen, 1996.

 

bottom of page