Dr. Gaál Botond honlapja

Kozma Tamás méltatása

"Pecsételd be e tanítást a tanítványaimba!" (Ézs 8,16)

Gaál Botond

 

 

Eltűnődöm azon, micsoda nagyszerű emberek és remek tudósok alkotják és hordozzák nemzetünk kultúráját, jövőjét, reménységét. Együtt élünk velük.Kozma Tamásis közöttük van. Valahányszor rá gondolok, mintha ez a titok szeretne bensőmből napvilágra jönni: miért olyan jó találkozni vele? Inkább érzem, mint tudom. Ott a háttérben húzódik meg lelkem mélyén. Most elmondom, mert belülről késztet erre valami. Megpróbálom szavakba önteni.  Megkísérlem vallatni ezt a rejtett sajátomat. Hátha megértek valamit ebből a különös érzésből, s ha igen, akkor örömmel osztom meg másokkal is.

 

Először keresem az emlékeket. 1994-et írtunk, amikor egy parlamenti fogadáson a Debreceni Egyetem rektora, Abádi Nagy Zoltán bemutatta nekem őt mint leendő debreceni egyetemi tanárt. Én akkor a Debreceni Universitas elnökeként voltam jelen az ünnepi találkozón. Mindjárt baráti beszélgetés alakult ki közöttünk, s éreztem, talán ő is, hogy ez a beszélgetés rövid idő alatt barátokká formált bennünket. Kozma Tamásnem sokára debreceni professzor lett, s az elmúlt tizenöt év alatt belegyökerezett a cívis város életébe. Közvetlen természetével, szuggesztív egyéniségével és lenyűgöző előadásaival mindenütt megnyerte hallgatóságát. Szellemi környezetében hamar neveléstudományi iskola formálódott, s mi több, mindenki érezte, hogy a korábbi ideologikusan áporodott levegőt kiszellőztette és friss áramlatot hozott az egyetem életébe a pedagógiai intézet táján. 1997-ben előadás tartására hívtam meg a Debreceni Református Kollégiumba, a harmadik országos Tudomány és Teológia Konferenciára. A főtéma az volt, hogy Kicsoda az ember. Kozma Tamás Személyiségünk irracionális alapjai címmel tartott emlékezetes előadást. A tudóssereget valósággal elkápráztatta széleskörű tudományos felkészültségével és rokonszenves előadói stílusával. Végül kirajzolódott előttünk az ember a maga titokzatos mivoltában és kivoltában. Ő maga is nagyon vágyott már az ősi Kollégiumba, mert a felesége ennek az országos hírű intézménynek volt egykori diákja. Ekkorra mi már természetesnek éreztük barátságunkat, s ez folytatódott tovább és tart mindmáig.

 

Nem tudok mindent a barátomról, inkább csodáltam mindig a személyét. Micsoda bölcsesség! Mennyi ötlet és mekkora fantázia! Micsoda pezsgés! Szinte hihetetlen munkabírás! Ez jellemezte őt mindig, különösen is a professzori munkája idején. Eredetileg két felsőfokú végzettséget szerzett. Először a Budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián tanult, majd Kolozsvárott az Egységes Protestáns Teológiai Intézetben fejezte be teológiai tanulmányait, a második diplomáját pedig a Szegedi Egyetem magyar-történelem tanári szakán szerezte. Tanított általános és középiskolában, főiskolákon és egyetemeken. Hosszú ideig dolgozott a mai nevén Oktatáskutatóés Fejlesztő Intézetben, annak szinte valamennyi grádusán lépkedett fölfelé, míg 1990-2000 között ő volt a főigazgatója. Itt indította útjára a magyarországi felsőoktatás-kutatást. Az ő nevéhez fűződik az országos szakfolyóirat, az Educatio alapítása, főszerkesztői tiszte, ugyanígy a Pallas Debrecina könyvsorozat indítása és szerkesztése. Megalapította a debreceni Felsőoktatási K+F Központot, főmunkatársa volt az MTA Szociológiai Kutató Intézetének, valamint Pedagógiai Kutató Csoportjának. Lelkesen tanított számos felsőoktatási intézményben, miközben ingázott az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a szegedi József Attila Tudományegyetem, az egri Eszterházy Tanárképző Főiskola és a Soproni Egyetem között. De a Műszaki Egyetemen, az Evangélikus Teológiai Akadémián és a Juhész Gyula Tanárképző Főiskolán is szívesen emlékeznek kurzusaira. Időközben jó néhány kandidátusnak, PhD hallgatónak és habilitált doktornak irányította munkáját, sikerrel. Különös gonddal figyelte és segítette a határainkon kívül rekedt magyar testvéreink kisebbségi oktatásügyét. Ezt ő jól ismerte, részese volt. Kozma Tamás egyike azoknak a magyar szakembereknek, akik a neveléstudomány területén igen magas szinten képviselték és képviselik hazánkat a Nyugat-Európai és Amerikai egyetemeken. Vendégprofesszorként adott elő a Syracuse University-n, Chicago University-n, a University of Hawaii-n, valamint a Maastricht Center for Transatlantic Studies keretében, a Humboldt Egyetemen, a Vilniusi Egyetemen, a Readingi Egyetemen, a Stockholmi Egyetemen és a Nottinghami Egyetemen. Hogy hány hazai és nemzetközi társaság választotta tagjául, meg sem kíséreljük fölsorolni. Mind a Magyar Tudományos Akadémia, mind a Magyar Akkreditációs Bizottság folyamatosan veszi igénybe szakmai tudását. – Mi, debreceni egyetemi kollégái úgy látjuk, hogy ennek a gazdag életnek a kiteljesedése és beteljesedése Debrecenben következett be a tizenöt éves professzori működése idején. Kozma Tamás egyéniségét nézve és a neveléstudományi elkötelezettségét tekintve szinte harcos „prófétájává” vált egy szent nemzeti ügynek, a jövő formálásának. Olyan ő közöttünk a 21. században, mint egykor népe körében Kocsi Csergő Bálint hitvalló gályarab prédikátor a 17. században, aki szívének kíméletlen bátorságával és felelősségével szólt népéhez egy ma is időszerűen érvényes üzenettel: „Ha lehetséges volna, hogy meghallgattatnám minden embertől, egy toronyba felmennék és teli torokkal azt kiáltanám: hová rohantok emberek, akik a pénzgyűjtésben szorgalmatosak vagytok, de gyermekeitek nevelését elmulasztjátok?”  Mintha ma is egy ilyen kiáltó szó hallatszanék felénk és egész magyarságunk feléKozma Tamás személyén keresztül onnan a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Tanszéke felől.

 

Ismét eltűnődöm. Előadásai kapcsán kérdezem én is: KicsodaKozma Tamás? Milyen egyéniség rejtezik a neveléstudománynak e „prófétája” mögött? Szeretném ezeket megválaszolni, mert szeretném tudni személyiségének titkát. És sorjáznak elő rendre az újabb kérdések!  Mit hozott magával? Mi lelkesítette és emelte őt, amikor adta tovább gazdagon szellemi kincseit?

 

Kozma Tamása teológiai tanulmányai során még fiatalon beleláthatott egy különös nevelési rendszerbe, amely akkor és ott példa nélküli volt a maga nemében. Az ószövetségi nép körében ugyanis különös jelentőséggel bírt a tanítás. A hagyomány átörökítése a fiatal nemzedék számára igen erős kötelesség volt. „… és tanítsák meg fiaikat is …” olvassuk Mózes könyvében. (5Móz 4,10) A tanítás nem csupán valamilyen szent szövegek memorizálása volt, hanem a hittel átadott ismeretnek értelemmel történő tovább adása. A gyermek és az ifjú ennek során elsajátította azt a módszert is, amely szerint majd ő fogja átadni a szellemi örökséget a gyermekeinek. Ez volt Izrael „neveléstudománya”, amely annyira belerögződött a nép életébe, hogy évezredeken át megtartó erővé vált számukra. Később ehhez a gyakorlathoz kapcsolódott Jézus parancsa az újszövetségi kor keresztyén gyülekezetei körében: „Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népet!” (Mt 28,19) A  nevelés immár átfogóbban épített a hitbeli szabadságra a nevelés terén is. A keresztyénség azt hangsúlyozta és hangsúlyozza mindmáig, hogy minden ember kapott valami különös, egyedi ajándékot a Teremtőjétől, ami őt megkülönbözteti mindenki mástól, ami őt azzá teszi, aki, az ő felcserélhetetlenül egyedi mivoltában. Ez az ajándék, képesség, talentum teszi a személyt különössé, mert ezzel csakis ő rendelkezik. Mindenki kapott valami jót, valami rendkívüli értéket, amit érdemes a felszínre hozni, fölmutatni, előhozni. A keresztyén nevelőnek éppen abban van a hallatlanul szép hivatása, hogy ezt a kiben-kiben rejtetten egyedi ajándékot felismerje és segítse előhozni, felmutatni. Arról van tehát szó, hogy sohasem a „saját képünkre és hasonlatosságunkra” neveljük a reánk bízottakat, még inkább nem személyiségátültetést végzünk, hanem hogy ők maguk bontakozzanak ki a belső szabadságuk szerint. Arra kell tehát rátalálnunk, amit kiben-kiben a legnehezebb felismernünk. Ez a  csúcsa a nevelői munkának, mert ennek eredményeként a tanítvány ilyenkor nem a mesterét tükrözi csupán, hanem a saját maga által birtokolt ajándékot, a testi-lelki-szellemi képességét hozza elő magából. A keresztyén nevelő tehát sohasem visszhangot vár, hanem feleletet.

 

Kozma Tamásnevelői egyéniségében ezek a jegyek egyértelműen fellelhetők. Én olyan tudósnak, gondolkodónak ismertem meg őt, írásaiban pedig olyannak figyeltem meg, mint aki szeretne nagyon mélyen belelátni az emberbe, kinek-kinek a titkába, és ha valakiben egyszer fölismerte a tehetséget, a különös ajándékot, akkor azt a fiatalból ki is hozta. Pontosabban úgy irányította, hogy a fiatal ő maga mutassa föl ezt a különleges képességét. Ez a pedagógia csodája, a neveléstudomány művészete.

 

Szeretnék a másik kérdésemre is választ találni. Van egy különös dolog, amit viszont éppen én magam vettem észreKozma Tamásprofesszori egyéniségén. A protestáns gyökerei valamiképpen meghatározzák az ő egyéniségét. Nehéz ezt kifejezni. Ennek az identitásának egyik legszebb jele nála a szakadatlan szorgalommal végzett munka. Szellemével és lelkével szinte magával viszi, sodorja és húzza a munkatársait, a tanítványait, akik egyszer csak rádöbbennek az igazságra: mesterük hamarabb fölismerte bennük az értékeket, mint ők maguk. Ilyetén máris elsajátítottak az emberi személyiség titkából valamit. Mert Kozma professzor élete, gyakorlata mesteri mintává vált közöttük, mint olyan tanítóé, aki maga is hisz a munkájának eredményében. Ez a jövőbe látás, ez az örök reménység fogalmazódik meg titokként az ő arcán, ez sugárzik a szeméből, ez olvasható ki a derűjéből, ez vehető ki a nézéséből, s végül ez válik nyilvánvalóvá a munkájából. Ez a tiszta érzés ragadja meg az embert az ő jelenlétében. Olyan ő, mint akinek a lelkében van valami rend, amely őt bensejéből vezérli. Éppen emiatt a belső rendje miatt lát meg olyan dolgokat, amelyeket más nem. Emiatt lát bele kinek-kinek a személyébe, s előhoz titkos és nagyszerű értékeket. Mert neki is van egy belső rendje, amely segít meglátni a részeket, s miután ezeket felismerte, képes összerakni a teljes emberi személyiséget! Ez a titka az ő munkájának, a neveléstudománynak.

 

Ha a küzdelmes múltjára gondolunk, s fölrémlenek előttünk életének állomásai: Budapest, Kolozsvár, Szeged, Debrecen – szinte egy sorstalanságból visszaragadott sors az övé, amelynek alakulása folyamán kiviláglik az ő egyénisége. Ha szebben akarnánk kifejezni és jobban érteni, akkor Pál apostol juthat eszünkbe, ez a fáradhatatlan küldetésű ember, aki „térítő útjain” viszi mindenhová az örömhírt, tanít, nevel és gyűjti maga köré a Timótheusokat. UgyanígyKozma Tamás, ő is bátran, férfiasan végig ment az ő eleve elrendelt útján, s keletkezett körülötte egy tanítványi sereg. Ezen a nem könnyű, de szép úton érkeztünk most el a hetvenedik évhez. Mivel is köszöntsem őt? – Mécs László néhány verssora jár az eszemben. Magam is elgondolkodom rajta, mert nagyon illik a verses képKozma Tamásegyéniségéhez, nevelő munkájához, magatartásához, tudományművelő tevékenységéhez. A költő egy májusi kora  reggelen váratlanul kiment valamelyik tanyára. Ott a pusztában álló ház udvarán szép rózsakertet pillantott meg. Nem értette. Elgondolkodott rajta. Köszönt a magányosan élő gazdának és megkérdezte: mi jót csinálgat bátyám? Ő elmondta küzdelmes életét, nehéz sorsát, majd hozzátette: „a vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!” Tette ezt mindenek ellenére. Mécs Lászlót ezek a szavak mélyen meghatották, s a következő költői gondolatok fogalmazódtak meg benne:

 

„Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:

Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,

midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

 

Kozma Tamásmint professzor, mint a neveléstudomány mestere, tudósa, egész életén át ezt tette. Az ismeretlen „vadócba” rózsát oltott, hogy szebb legyen ez a magyar föld. Ő nem akart mást, mint hogy neveléssel és tudománnyal új néppé formálni a magyart, egy művelt, szabad nemzetté. Hitet akart belé önteni a jövőjének formálásához. Ezt a jövőlátást oltotta bele tanítványaiba, hogy hitük, tudásuk, tehetségük és jó szellemük révén szebb legyen ez a föld, a mi kis magyar hazánk. Isten éltesse őt közöttünk sokáig!

 

Gaál Botond