Dr. Gaál Botond honlapja
Egyetemi istentisztelet
2006. március 27.
DRHE – Díszterem
Textus: 1 Péter 1,17-21
„És ha mint Atyát hívjátok segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél kinek-kinek a cselekedetei szerint, félelemmel járjátok földi vándorlásotok idejét, tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, a Krisztusnak a vérén. Ő ugyan már előbb, még a világ teremtése előtt kiválasztatott, de csak az idők végén jelent meg érettetek. Őáltala hisztek az Istenben, aki feltámasztotta őt a halálból, és dicsőséget adott neki, hogy a ti hitetek Istenbe vetett reménység is legyen.”
Kedves Barátaim!
Már a Húsvétra figyelünk. Ebben a textusban olyan dolgok vannak leírva, amelyek igen mély titkokra utalnak. Mindig igaz, de most különösen is, hogy csak levett sarúkkal szabad körüljárnunk Isten üzenetét. Itt ugyanis földi életünknek a Krisztusban fölfogott értelméről van szó! Félelemmel járjuk végig a földi vándorlásunk idejét, mert bár örököltük az életet atyáinktól, de ennél van egy drágább élet a Krisztusban. Ezt a drágább életet pedig azáltal a Krisztus által nyertük, akit az Atya eleve kiválasztott, eleve elrendelt a mi üdvösségünkre. Milyen mélységes és mennyire magasságos dolgok ezek! Istennek ezt a titkát szeretnénk most közelebbről is fölfogni, megismerni. Szinte beleremeg az ember, ha arra gondol, hogy Isten gondolatai közelében járhatunk. Nagy természettudósoknak szokott olyan érzése lenni, hogy amikor fölfedezik ennek a csodaszép természetnek valamelyik törvényét, s belelátnak a mindenség teremtői bölcsességébe, akkor szinte elcsendesednek és érzik a Teremtő Isten közelségét. 1997-ben erről írt egy könyvet Paul Davies ausztrál fizikus, s ezért a könyvért Templeton-díjat kapott, amely összegében nagyobb a Nobel-díjnál. Könyvének címe így hangzik: Isten gondolatai. A mi Ady Endrénk is egyszer úgy érezte, hogy amikor mindenki elhagyta, amikor lelkét roskadozva vitte, csöndesen és váratlanul átölelte az Isten. Isten közelébe került.
Most itt vagyunk mi is Isten titkainak közelében. Szeretnénk belelátni Isten gondolataiba. Igénk erőteljesen fölhívja a figyelmünket arra, hogy életünk csak vándorlás, egy földi út, amelyet atyáinktól, azaz szüleinktől örököltünk és ez az élet önmagában véve hiábavaló élet. Ez mélyen elgondolkoztat bennünket. Miért hiábavaló ez az élet? Hogyan is van ez? Hát ez nem valami riogatás? Hiszen az élet szép, és különösen is, ha az ifjúságnak prédikálunk, hát nem jobb arról beszélni, hogy örüljetek az Úrban, ismét mondom örüljetek!(Fil…) Ez lenne jobb a lelkünknek. Helyes is, ha így érezzük magunkat jól. Ez az egészséges érzés. Én magam is ezt javasolnám. Sport, vidámság, fiatalság, tudomány, szeretet, szerelem, szép eredmények. – Mostanában kutatásaim során sokat foglalkoztam a nagy matematikusok gondolatvilágával. Fantasztikusan érdekes tehetség a matematikai tehetség. Egyeseknek megadatott, hogy a matematika révén csodákat fejtsenek meg és ők élvezték is munkájuk gyümölcsét, mint például a „matematika fejedelme”, a nagy Gauss, vagy korábban Leibniz, Euler, Lagrange, Bernoulli-fivérek, mind tekintélyes alakjai voltak e tudománynak. Elméjüket mindenki csodálta. Azt mondanánk ma, hogy ezek isteni magasságokban jártak. Mindenki gyakran rácsodálkozik tudásukra, megérdemelték az emberek nagyrabecsülését, a jólétet és boldog életet. Az azonban még inkább elgondolkodtatott, hogy bizony voltak más lángelmék is, akiknek viszont alig adatott valami kis öröm az életükben. Ha arra gondolunk, hogy Abel és Galois már huszonévesen meghaltak, s olyan csodálatos dolgokat fedeztek föl, hogy még ma is alig lehet tanítani az egyetemeken. A mi Bolyai Jánosunk élete is csupa szenvedés volt. 21 évesen megoldott olyan nehéz problémákat, amelyeket 2100 éven át senki nem tudott megoldani. Nem értették a kortársai, a nagy Gauss pedig elirigyelte tőle, s így neki nem maradt más, mint a keserű élet. Csak halála után 34 évvel ismerte el a világ a kivételes szellemi teljesítményét. A temetésén csak a katonatársai voltak ott és még hárman vettek részt. A marosvásárhelyi református lelkész ennyit jegyzett be a halotti anyakönyvbe: „Híres nagyelméjű mathematicus volt, az elsők között is első. Kár, hogy talentuma használatlanul ásatott el!” Neki nem adatott meg a boldogság. De volt más matematikus is, Georg Cantor, aki beleőrült abba, hogy kortársai nem értették meg, s később, a halála után derült ki, hogy minden általa megállapított tétel igaz. Őneki sem volt öröm az élete. Bár ők ezt nem tudták, Bolyait is és Cantort is a valaha élt 10 legnagyobb matematikus között tartják számon.
De hát hogyan van ez? Az egyik embernek adatik, a másiknak pedig nem? – Ez úgy van, hogy mi földi mércével mérünk. És a földi mérce bizony igazságtalanságot állapíthat meg. Meg akarja mérni a megmérhetetlen dolgokat, s meg is teszi, de minduntalan igazságtalanság jön ki belőle. Akkor legalább Isten miért nem igazságos? Isten igazságos, de nem a mi mércénk szerint. Ezt mondja az igénk is, amikor Istent mint Atyát személyválogatás nélkülinek mondja. Azt akarja mondani, hogy az embernél van egy régi mérce, de van immár egy új mérce is, és ezt Jézus Krisztusban ismerhetjük meg. Nála nem ezüst és arany a legdrágább kincs, hanem a Krisztusban való élet értéke. Őt erre választotta ki Isten, hogy ezzel az új mércével megajándékozza az embert az ő váltsághalála által. Őt különválasztotta az Atya, hogy mint hibátlan és szeplőtelen Bárány haljon meg érettünk. Mert bűnösök vagyunk, mert az örökölt, régi életünket éljük, s ezt nevezi az Írás hiábavaló életnek. Mert a bűn át és átjárja minden cselekedetünket, nem hagyja szabadon az ember lelkiismeretét, foglyul ejti a gondolkodásunkat. A bűn kötelékéből nincs menekvés, az ember nem válthatja ki saját magát. Csak azt látjuk, hogy igaza van Pálnak: az ember véghez viszi a bűnt a bűn törvénye szerint. A mindenkori Ádám és Éva bűnös. — Egyszer Victor Jánosnál olvastam, hogy olyan ez a helyzetünk, mint a rabszolgáké vagy a száműzötteké. A rabszolga gyermeke is rabszolga marad, a száműzött gyermeke is száműzött marad. A bűnös ember gyermeke is bűnös. Emberi mérce van a kezében. Annyiban azonban rossz ez a hasonlat, hogy a rabszolgát ki lehet váltani aranyon és ezüstön. A bűnt azonban nem lehet kiváltania az embernek semmilyen áron, mert Isten úgy rendelkezett, hogy Krisztusban hozza el az üdvösséget mindenki számára.
Nagyon sokan próbálták ezt értelemmel fölfogni. Voltaire, a nagy cinikus mondta egyszer fiatal korában: Istennek az a dolga, hogy megbocsásson. Ugyanez a kevély ember a halálos ágyán ráeszmél az emberi igazságra és iszonyatos hangon ezt kiáltotta: Justo judicio Dei damnatus sum! Isten igazságos ítélete által elkárhoztam! Idáig jutott az az emberi értelem, amely saját maga akarja titkot megfejteni. Nem fog menni. Mert az ember magától csak egy zárt világba jut, ahonnan nincs kiút. Voltaire is, ahelyett, hogy elfogadta volna Isten titkát a Jézus Krisztusban, megpróbálta az ész segítségével megérteni Isten eleve elrendelt szándékát a Krisztus Jézusban. Nem jutott ki ebből az ördögi körből. Igénk erre azt mondja, hogy Krisztus által váltattatok meg, őáltala hisztek, őáltala van reménységetek Istenben.
Minden emberi magyarázattal az a baj, hogy önmagából akar kiindulni, s ilyenkor a logika bezárja önmagát egy zárt világba. Mert az ember oldaláról nézi a dolgokat. De mit mond az igénk? Nem téged, nem az embert választotta ki először Isten, hanem mindeneket megelőzően Jézus Krisztust. Ez az ő örök végzése szerint történt így, hogy majd őbenne, azaz Krisztusban kiválasszon magának bennünket is. Pál az efézusi levelében azt írja, hogy „kiválasztott minket magának őbenne a világ fundáltatása előtt!”(Ef 1,3). A Római levélből értjük meg ezt, amikor az ember Krisztusban kiválasztott helyzetéről beszél az apostol és ezt mondja: „hogy ő legyen az elsőszülött a sok atyafi között!”(Róm 8,29) Nem mi vagyunk tehát először a kiválasztottak, hanem Jézus Krisztus. Mert ő volt az, aki tökéletesen engedelmeskedett az Atyának, s ezáltal „Ő az Isten dicsőségének visszfénye” (Zsid 1,3). Amikor Kálvin ezeket végiggondolja, rádöbben a nagy titokra: „Krisztus tehát a tükör!” És ezzel eljutottunk odáig, hogy ennél a pontnál már csak személyesen állhatunk Isten elé, mert a tükörben nem másnak az ábrázatát látom, hanem a magamét. Nem másról kell tehát először véleményt formálnom, hogy üdvözül-e vagy sem, hanem magamról. És akkor tegyük föl a kérdést magunkról: vajon mi személy szerint, én személy szerint ki vagyok választva? Ki! Mert ha Krisztus a tükör, akkor ott a nagypénteki eseményben, ott a kereszten magamat látom. Az az én igazi helyzetem a bűnöm miatt, én vagyok az, akinek ott kellene szenvednie. (Sántha Kálmán híres elmegyógyász professzor mondta egyszer, hogy az emberek nem rosszak, hanem silányak!) Én vagyok az a silány ember, aki hiába keresem az értelmem segítségével az üdvösségemre vonatkozó megoldást, nem jutok többre, minthogy én is fölkiáltsak Pállal: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? (Róm 7,24) Pál nyomban válaszol is rá: Isten; a mi Urunk Jézus Krisztus által! (Róm 7,25) Az ember helyzete tehát az, ami ott a kereszten történik. Ezt jól látta Voltaire, de nem ment tovább. Mel Gibson is a Passio című filmjében azt akarja bemutatni, hogy mily nagy volt az a szenvedés, amelyet Krisztus szenvedett helyettünk. Szinte látjuk, hogy ott a kereszten vagyunk mindnyájan odaszegezve az adóslevelünkkel. — Van tehát elvettetés? Van! Úgy, hogy Krisztus ezt vállalta értünk. De nem ez a végső helyzetem. „Hála, hála neki” – mondja tovább Pál. Nem az a végső szó, ami a kereszten történik, hanem az, ami a harmadik napon megy végbe. Krisztus feltámadott, s erről beszél boldogan Péter apostol is. Először tehát Isten eleve kiválasztotta Krisztust, hogy engem is kiválasszon őbenne, hogy „az ő drága vérén” szerzett áldozata által én is Isten előtt új életet nyerhessek. Ki vagyok tehát választva? Ki! Az Úr Krisztusban, kegyelemből. Ti mindnyájan ki vagytok választva, mert Krisztust is feltámasztotta Isten a halálból és ezáltal még a legdrágább és legtisztább földi kincsnél is drágább életet nyertetek. Ezt nektek tudnotok kell magatokról, ha hisztek a Krisztus Jézusban. Ez a legerősebb bizonyosság az életünkben.
És most visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. Meg akartuk tudni, mi az életünk értelme. Nem az, amit földi értelemben örökölünk mint bűnnel terhelt életet, hanem az, amit Krisztusban nyerünk mint új életet. Nem az, amit mi magunk kigondolunk magunknak az értelmünk segítségével, mert az zárt világ, hanem az az életünk értelme, amit úgy nyerünk el, hogy Krisztus kinyitotta a mi zárt világunkat, félretette a bűn akadályát, s nyomorult helyzetünkben szabaddá tette számunkra az utat Istenhez. Ez valami fantasztikus ajándék.
Johann Sebastian Bach-ot egyszer a Szász választófejedelem meg akarta ajándékozni egy szép koncertje után. Azt kérdezte tőle, hogy mit szeretne kapni. Ő erre azt válaszolta, hogy ő már megkapta Istentől a lehető legnagyobb földi ajándékot, nevezetesen azt, hogy „én másként hallom a zenét” mint mások. Ő meghallja azt, amit mások nem.
Mostani igénkkel is így vagyunk. A hitünkkel Isten titkait közelíthetjük meg és a jövőnk felé nézünk. Oscar Wilde mondta egyszer: a bűnös ember és a szent között az a különbség, hogy a bűnösnek múltja van, a szentnek pedig jövője! Kívánom, hogy ki-ki hallja meg mindazt, amit Isten gondolatai felől meghallhatunk és ki-ki nyerje el azt a más életet, amelyet Jézus Krisztus nélkül nem nyerhetett volna el. Ővele azonban bizonyosan! MERT TE KI VAGY VÁLASZTVA A JÉZUS KRISZTUSBAN és te már hallod az Ő élő üzenetét! Ámen.
