Dr. Gaál Botond honlapja

A KÁLVINI TUDOMÁNYOS ÖRÖKSÉG

Prof. Botond Gaál, a Magyar Tudományos Akadémia doktora

Debreceni Református Hittudományi Egyetem

Nagyvárad, PKE 2014. november 22.

 

Abstract

 

Having exceptional talents John Calvin was one of the greatest academic of his age. With his intellectual power and capacity he was able quickly to perceive a great amount of knowledge in philosophy, law, classic languages and theology, and, at the same time, he could systematize all these knowledges in a coherent system. Having these spiritual faculties he found out several obstacles as rigid elements which made medieval theology an unmoving/unmovable closed structure, therefore he created a new open system for Christian way of thinking based upon the Holy Scriptures. This is his legacy for cultivating theology and other sciences for centuries.

 

Bevezető szavak

 

Kálvin nem vágyott arra, hogy az utókor dicshimnuszokat zengedezzen róla. Önmagáról szűkszavúan írt. Életrajzírói gyakran csak a képzelet szárnyán tudják követni pályáját. Személyében a 16. század egyik legnagyobb gondolkodóját ismerhetjük föl. Olyan lehetett ő, mint egy belső szabadsága által vezérelt, mégis felülről irányított igazi keresztyén egyéniség. Az ilyen embert nem könnyű ismerni, mert élete igazából égő áldozat volt Isten oltárán. Ezért csak hozzá illően mutathatjuk be őt: egyszerűen és szellemének kijáró tisztes méltatással.

 

Kálvin szellemi arca

 

       Az életrajzi adataiból azt olvashatjuk ki, hogy fiatal éveiben, amikor érdeklődése még nyugtalanul hajtotta a szellemi világ meghódítására, elméje rendkívül rövid idő alatt hatalmas mennyiségű ismeretanyagot fogadott be. Egy éles eszű, zseniális képességekkel megáldott személy lehetett, aki a jogi tanulmányokkal párhuzamosan  igen precízen megtanulta a görög és héber nyelvet. Az természetes volt, hogy a tudományok akkori „nemzetközi” nyelvét, a latint kitűnően ismerte, olyannyira, hogy a mai nyelvészek is csodálják az igen gazdag nyelvi kifejezőkészségét. Olvasva műveit, úgy tűnik, hogy az egész klasszikus műveltséget, benne az egyházatyák ismeretét könnyedén elsajátította. Sokszor emlegetik tudósok, hogy a patrisztikai ismeretek terén abban a korban senki nem tudta felülmúlni. Kapacitív képessége szinte minden képzeletet felülmúlt.

 

        Az is szembetűnő, hogy éles elméje a megszerzett ismereteket el tudta rendezni egy összefüggő rendszerben. Világosan látta, hogy miként lehet a bibliai és teológiai ismereteket az emberi értelem szálaira egymásba kapcsolható láncszemekként fölfűzni. Gondolkodásában a bibliai és teológiai ismeretek lazán kapcsolódó halmaza koherens egységgé formálódott. A teológia tudományos művelése szempontjából alighanem ő az első olyan gondolkodó, akinek műveit, illetve tudományművelési módszerét a későbbi századok és a mai tudomány-ideál is értékelendőnek tekinthet. Mindezt dicsérően kell róla elmondanunk, még akkor is, ha tanításainak bizonyos részeit ma már tisztábban látjuk, sőt egyes dolgokat másképpen értelmezünk. Ennek azonban éppen ő örülne a legjobban, mert a közismert reformátori elv szerint gondolkodott: „akik az ige alapján jobbra tanítanak bennünket, azoknak köszönetünk nyilvánításával készek vagyunk engedni”.

       

        A két említett különös képessége alapján válik érthetővé, miért hagyott ránk ily impozánsan grandiózus életművet. Ezt valóban megcsodálhatjuk, hiszen egy olyan emberről van szó, aki sokat bajlódott az egészségével. Ötvenöt évet élt. Megírta a négykötetes Institutio Religionis Christianae című művét, amely a későbbi századok számára is mérvadó dogmatikai műnek számított. Majdnem minden bibliai könyvhöz készített magyarázatot, melyet gyakran a tanítványai jegyeztek le. Igen sok prédikációja maradt ránk nyomtatva, vagy korabeli gyorsírással. Kálvin életművét gazdagítja az a különös szellemi teljesítménye, hogy rengeteg levelet írt, melyek közül több mint négyezret meg is őriztek. E levelek címzettei sok esetben tudósok, teológusok, politikusok, általában a kor neves emberei voltak.

 

         A 21. századi teológus szemében Kálvin János alakja úgy tűnik föl, mint egy újkori tekintélyes egyházatyáé. Számára Krisztus szolgálata egyfajta belső késztetés volt, egyben az ő eleve elrendeltségének hitbeli bizonyossága, amellyel képes volt szétválasztani az igazságot a tévedéstől. Ő a szellem embereként meg volt győződve arról, hogy mindig az igazság földjén jár, s e szabadságával és örömével felülemelkedett minden emberi megkötözöttségen. Semmilyen filozófiai elvet, vagy egyáltalán emberi gondolatot nem kért kölcsön a teológia műveléséhez. Semmilyen irányzatnak nem akart kedvezni, emberi tekintély nem befolyásolta. A tudomány nyelvén szólva, nem voltak emberi értelem által létrehozott axiomatikus előfeltevései, amelyekkel gúzsba kötötte volna saját gondolkodását. Ettől a zsenije őt megóvta, s hite pedig arra terelte, hogy csak Isten dicsőségét tekintse a legfőbb jónak. Ezért tűnik dőre vállalkozásnak, hogy bárki is keresse a kálvini teológiában az úgynevezett vezérelvet. Az ő vezérfonala nem volt más, mint Isten kijelentett igéje. Egyszerűen szólva: ő a teológiát művelte! Ezáltal tudott utat mutatni a jövő felé az elbizonytalanodott szellemiségű Európában.

 

 

A kálvini tudományos örökség

 

Ha közelebbről megvizsgáljuk Kálvin gondolatvilágát, akkor minduntalan azt tapasztaljuk,  hogy a teológia művelésekor a Szentírás mértéke alá helyez mindent, majd pedig rámutat az evangélium végtelen szabadságára, azaz egy nyitott világra. Először számba veszi az igei tanítást, majd amikor alkalmazza azt a mindennapi életre, vagy akár a történelem adta kihívásokra, akkor ezt úgy teszi, hogy mindent a Krisztus-i mérték alá rendel. Tehát egy magasabb szintről, egy erősebb igazság felől ítéli meg az alacsonyabb szintek érvényességét. Így van ez, amikor az egyházról beszél, vagy a természetről, az emberről, a társadalomról és a mindenségről. Föltűnő, hogy Kálvin már a 16. században rátalál egy olyan tudományos gondolkodási módra, melyet aztán a 20. században fedeznek fel újra mint a tudományok helyes művelésének elvét: mindig a magasabb szintű tudományos ismeret dönti el az alacsonyabb szintű igazságok érvényességét, és ez soha nem fordítható meg. A teremtett mindenség tehát olyan, hogy az „fölfelé nyitott”. Ezt látjuk Kálvinnál is, de ez az ő biblikus szemléletéből következik, nem pedig valamiféle gondolati találmányként jelenik meg. Ugyanis ha Isten kijelentéséből föltárul előttünk valamilyen titok, azaz revelálódik, „lelepleződik” az eddig ismeretlen üzenet, akkor igazából nem az következik utána, hogy folytonos emberi erőfeszítés révén egyszer csak elérjük az isteni igazságot, hanem éppen fordítva: még több feltáratlan titok tárul elénk. A bibliai kijelentés tehát egy nyitott világot tükröz, s erre talált rá Kálvin, amikor a teológiát a Szentírásra alapozta. Bizonyságul csupán néhány főbb összefüggést emelünk ki.

 

Ilyen tudományos igényű szemlélettel érthetjük meg a törvény és evangélium viszonyát, azaz az Ószövetség és Újszövetség egységét. Kálvini talajon egyáltalán nem tudott felszínre jönni az a nézet, amely egyébként folyamatosan kísértette a keresztyénség bizonyos felekezeteit, a római katolikusokat is és Luther Mártont is, hogy tudniillik az Ószövetség volna a törvény, az Újszövetség pedig az evangélium. Kálvin ugyanazt a kegyelmi szövetséget látta mindkettőben. Lényegét tekintve nála a két szövetség egy és ugyanaz, csupán az „adminisztrálásuk” módja különbözik. Minthogy különbözniük is kell, mert a Krisztusban való beteljesedés minősíti valóságos szövetséggé az Ószövetséget is. Az Ószövetség tehát értelemszerűen nem csupán a zsidók Bibliája, hanem szerves része a Szentírásnak, de a kapcsot maga Krisztus jelenti. – Csak röviden utaljunk itt arra, hogy a magyar reformátusok számára a török idők nehézségein éppen a protestáns prédikátorok prófétákat idéző vigasztalása és bátorítása segített túljutni. – Ami az egyetemes egyház hitéhez való hozzájárulást illeti, a reformátori gondolkodás szerint az Ószövetség és Újszövetség egysége biztosította mindig a teológia koherenciáját, s ebből a fegyelmezett teológia-művelésből származott aztán az a nyitottság, amely az isteni ígéretek beteljesedését jelentette Krisztus által egészen az üdvösség elnyeréséig. Ezért van az, hogy Kálvin valamennyi teológiai tanítását a teljes Szentírás összefüggésében gondolta végig.

 

Az ember üdvösségét Kálvin úgy fogta föl mint a rend helyreállítását a teremtett lét valamennyi területén. Ez őt nagyon foglalkoztatta. Jól példázza ezt az Efézusi levél 1,10 verse, amelyben Pál apostoltól ezt olvassuk: „hogy mindeneket egyesítsen Krisztusban”.  Az ehhez fűzött kálvini magyarázat érteti meg velünk a reformátor szemléletét: „Úgy vélem, ennek az az értelme, hogy Krisztuson kívül zűrzavar lett úrrá mindeneken, és hogy Ő általa állt és áll helyre a rend. Valóban, ha Krisztus nélkül próbáljuk nézni a világot, akkor mi mást láthatunk benne, mint puszta romokat. A bűn miatt elidegenedtünk Istentől, és így hogyan is jelenhetnénk meg másképpen, mint összetörve és szétzilálva? A teremtmények rendeltetés szerinti állapota az, hogy Isten kezében tudják magukat. Egy ilyen összegyűjtetés (anakephalaiosis), amely visszavihetne minket az eredeti rendhez – halljuk az apostoltól – már folyamatban van Krisztusban. Amikor egy testté leszünk, akkor egyesülünk Istennel, és szoros kapcsolatba kerülünk egymással. Viszont Krisztus nélkül az egész világ egy formátlan káosz és félelmes zűrzavar. Csak Krisztus által nyerhetjük el a tényleges egységet.” Itt látszik jól a reformátor gondolkodásában a már említett krisztologikus szemléletű rend látása és igénye, mely szerint ez a magasabb szintű igazság dönti el a mindenség sorsát.

 

Amit Kálvin mondott az iménti idézetben, a teremtés rendjére is vonatkozik. Említi is. Ezt ugyanúgy fogja föl, mint Pál is, aki a Kolosséi levél 1,17-ben azt mondja Krisztusról: „minden ő benne áll fenn”. Kálvin ezt még meg is erősíti azzal, hogy a teremtett mindenség jó rendjét Isten szuverenitása biztosítja, s ezt az isteni valóságos jelenlétet, kormányzást, egybetartást, egységet az „ordinatio”, a „parancs”, a „mandatum”, a „tanács”, a „rendelet”, vagy egyszerűen Isten Igéje kifejezésekkel próbálja nyomatékosítani. Részletesen kifejti ezt a 119. zsoltár 19. versének magyarázatakor: „A természet egész rendje Isten parancsán vagy rendelésén nyugszik. … csak úgy maradhatnak meg állapotukban, ha engedelmeskednek Isten igéjének vagy mandátumának.” Folytatja így: „Semmi sem megy végbe Isten parancsa nélkül, vagyis az Ő rendelete nélkül, vagy ahogy mondják: az ő ordinációja nélkül.” Ebben pedig már az a gondolat rejtőzik, hogy kálvini értelemben a teremtett mindenségről csak úgy beszélhetünk, ha azt a Teremtőjével egységben gondoljuk el.

 

Mindezeket együtt látva, úgy mutathatjuk be Kálvinnak a teremtett mindenségre vonatkozó személetét, hogy e „gyönyörű világ az ő cselekvésének színtere”. Ez az értelme az Institutio I. 14.20-ban foglalt magyarázatának. Ebben az isteni gondviseléssel körülvett világban rendezi el a népeket, a nemzeteket, az államot, az egyént és természetesen az egyházat. Röviden szólva, mindezeket „Krisztus fősége” alá rendeli, ami azt jelenti, hogy sorsukat Őbenne teljesíti be. Ez valóban így biblikus! (Ef 1,4)  A kálvini teológiában tehát a keresztyén ember lényegi része a társadalomnak, olyannyira, hogy azt nem hagyhatja magára, mert a magára hagyott közélet előbb-utóbb olyan álláspontra juthat, hogy magának teljes autonómiát képzelve, az egyházat ki is szoríthatja a társadalmon kívülre, azaz egyfajta „gettó-létre” kényszerítheti. Volt ilyen sokszor, még manapság is van. Kálvini talajon azonban ez nem lehetséges megoldás. A „kálvini aktivitás” kizárja, hogy az ember csupán csak passzív szemlélője legyen egy társadalom életének, vagy egy nemzet sorsának. A helyesen biblikus szemlélet szerint az ember „Isten munkatársaként” (1Kor 3,9) a saját történelmének formálója, mert a Krisztusban adott jövő felől ítéli meg, illetve alakítja a jelent. Az egyház így szerves része marad a nép életének, vele egységben él, s igazodási pontot jelent az egész nép jövendője szempontjából.     

 

A fentiek alapján, végül egy nagyon fontos kálvini örökségre kell rámutatnunk. A gondolkodásmódja, a szemlélete, az intellektuális igénye, a fegyelmezett tudományművelési módszere arra enged következtetni, hogy intuitív érzékével a teológia számára megtalálta azt az utat-módot, mely nagyon hosszú időre időtállónak bizonyult. Eddig arra tettük a hangsúlyt, Kálvin miként hozott létre egyfajta nyitott gondolkodást a teológia biblikus alapú művelésével. Ezt figyelhettük meg mindazokban a tényekben, amelyeket fölsoroltunk, s amelyek kapcsán krisztusi személettel meg tudta őrizni az egyház hitének egységét. De hogy Kálvin létrehozott egy „fölfelé nyitott” szemléletet, az csak következménye az ő istenáldotta tehetségének és hallatlanul mély intuitív képességének. Ugyanis a nyitottság megvalósításához arra van szükség, hogy bármilyen rendszerből eltávolítsuk annak zártságát okozó elemét. Ez minden zárt gondolati rendszer mélyén ott van. Azt kellett tehát megtalálni, ami a rendszert merevvé tette, azaz változásra, fejlődésre, nyitottságra képtelenné. Az ember például abban a korban hovatovább csak a vallásos intézménytől függött, csak rajta keresztül lehetett kapcsolata Istennel. Ez bizony zárt rendszer. – Kálvin mindenütt ráérzett a zártságot okozó merevítő elemre, mint például a Biblia szószerinti értelmezése, az egyházi tradíció kijelentésforrássá minősítése, a tanítói hivatal kizárólagos tekintélye, az egyházszervezet nem szentírás-szerű kialakítása, az úrvacsora értelmezése a térfogalom téves felfogása miatt, a keresztség bibliai értelmének félreértése. Ezek mind akadályozták a helyes teológiai értelmezést, s ezeket a rendszer-merevítő elemeket Kálvin rendre észrevette és eltávolította. Az ember fölszabadult és a hívő léleknek immár közvetlen kapcsolata lehetett élő, mindenható, kegyelmes Istenével, s ez adott erőt az akkori Európa szellemi-vallási béklyóba kötött emberének a jövő szabad formálására. Ezek a teológiai tények azonban tudományos szempontból is hallatlan jelentőséggel bírnak. Kálvin ugyanis oly módon újította meg a teológiát, illetve azt úgy alakította újjá, vagyis reformálta, hogy az egyházi tanítás rendszerében meglévő zártság okát fölismerte, és felnyitotta azt egy végtelen fejlődési folyamat számára. Ez új szemléletet kínált a gondolkodó embernek, s nem kis hatással lehetett a korabeli egzakt tudományok művelőire, általuk pedig a tudományok fejlődésére. Mindezeken túl a reformációt immár nem valamilyen befejezett történeti ténynek lehetett csupán tekinteni, hanem egy folyamat elindításának, amely ma is tart, a jövőben is szükség lesz rá, mivel az egyház életét, működését mindig hozzá kell mérni Isten igéjéhez. A kálvini gondolkodás jelentőségét tömörebben szinte alig lehetne kifejezni, mint az ismert latin mondattal: Ecclesia semper reformari debet! Vagyis, az egyháznak szakadatlanul reformációra van szüksége, amint ez valamennyi felekezet működésében ma is életes valóság. Ebben a nyitott rendszerű gondolkodásban van Kálvin igazi és hosszú-hosszú századokra szóló időszerűsége!

 

IRODALOM

 

Bowen, James: A History of Western Education. Volume 2. Civilization of Europe. Methuen abd Co Ltd., London, 1975.

Busch, Eberhard: Gotteserkenntnis und Menschlichkeit. Einsichten in die Theologie Johannes Calvins. T V Z, Theologischer Verlag Zürich, 2005.

Csohány, János: Kálvin János pályája. Debreceni Szemle, XVII. évf., 2009/3-4. szám. 343-352.;

Dienes, Dénes: Kálvin János élete és reformátori munkássága. In: Napút. XI. évf. 2009/9. szám. 16-37.

Kálvin, János: A keresztyén vallás rendszere. I-II. (Ford.: Ceglédi Sándor és Rábold Gusztáv), Ref. Főiskolai Könyvnyomda, Pápa, 1909 és 1910.

McGrath, Alistair E.: Kálvin. Osisris Kiadó, Budapest, 1996.

Osterhaven, M. Eugene: Az egyház hite. Ford.: Czeglédy Sándor és Gaál Botond. Kálvin Kiadó, Budapest, 1995.

Parker, Thomas Henry Louis: Calvin’s New Testament Commentaries, second edit., T&T Clark, Edinburgh, 1993.

Parker, Thomas Henry Louis: Calvin’s Old Testament Commentaries, second edit., T&T Clark, Edinburgh, 1993.

Révész, Imre: Kálvin élete és a kálvinizmus. Harmadik kiadás. Hegedűs és Sándor bizománya, Debrecen, 1909.

 

     

 

 

 

                 

Lausanne-ba Farel-t és Viret-et kísérte el az 1536. október 1-5 napokon zajló vitára. Erre azért volt szükség, mert a berniek Lausanne-t is megszerezték, s az ottani lakosokat is meg akarták nyerni a reformációnak. A katolikus fél a vitában igen gyakran az egyházatyákat idézte, mire Kálvin színre lépett és rendre megcáfolta őket, idézve fejből több egyházatya írását. A vita során elvitathatatlan győzelmet arattak a reformáció hívei, Kálvin pedig ezt követően nagyon nagy tekintélyre tett szert mind a berniek, mind a genfiek szemében. V.ö. Alistair E. McGrath: Kálvin. Osisris Kiadó, Budapest, 1996. 110-111.

V.ö. Második Helvét Hitvallás bevezetője. Egy hosszú mondat lényegét tömörítettük.

Pontos adatokat a következő két műben lehet megtalálni: (1) Thomas Henry Louis Parker: Calvin’s New Testament Commentaries, second edit., T&T Clark, Edinburgh, 1993. 7−36.; (2) Thomas Henry Louis Parker: Calvin’s Old Testament Commentaries, second edit., T&T Clark, Edinburgh, 1993. 29.

V.ö. Csohány János: Kálvin János pályája, i.m. 352.

Institutio II. 6.

M. Eugene Osterhaven: Az egyház hite. (Ford.: Czeglédy Sándor és Gaál Botond.) Kálvin Kiadó, Budapest, 1995. 207.

M. Eugene Osterhaven: Az egyház hite. i.m. 207. Itt a Jeremiás siralmai 3,37-hez írt kommentárt idézi a szerző.

Cf. Eberhard Busch: Gotteserkenntnis und Menschlichkeit. Einsichten in die Theologie Johannes Calvins. T V Z, Theologischer Verlag Zürich, 2005. 111-120.

Az eleve elrendelés kérdésénél Kálvin a megoldás közvetlen közelébe került, de nem jött rá, hogyan kell a zártságot okozó elemet eltávolítani és ezáltal nyitott rendszerré formálni a predestináció bibliai tanítását.