Dr. Gaál Botond honlapja

Rózsai Tivadar a tanár és kolléga

Prof. Gaál Botond

Oratorium, 2014. szeptember 20. KBK

 

Kedves Baráti Kör! Kedves Emlékező Diáktársaim!

 

Úgy tartottam, hogy a Református Gimnáziumunknak szervezeti és nevelési szempontból három nagy tartópillére kell legyen, amelyek közül ha bármelyik is meginog, akkor félrebillen az intézmény élete. Ez a három pedig az iskola vezetése – élén az igazgatóval, a vallástanár(ok) és az internátusi vezetők. Egy ilyen mélyen magyar gyökerű történelmi intézményt, bentlakásosan közösségi nevelő iskolát, sajátosan református veretű gimnáziumot képzeltem el a magyar oktatási rendszer színes palettáján, s ennek a három tartóoszlopnak a megerősítésére törekedtem. Rögtön látszik, hogy ebben a szerkezeti felépítésben igen jelentős szerep jutott Dr. Rózsai Tivadar vallástanárunknak, aki az összes vallástanári teendőt egymaga látta el. Ez az ő kívánsága szerint történt így. Én magam is beláttam, hogy a magas óraszám, valamint a reggeli áhitatok és a vasárnapi istentiszteleti szolgálatok ellenére az a jó, ha egy kézben van a gyeplő, egy ember fújja a harci trombitát. Mint a gimnázium igazgatója azt a módszert választottam, hogy a lelki élet minőségének biztosítása érdekében észrevételenül, vagy jobban mondva a háttérből támogattam vallástanárunkat olyan helyeken, ahol ő nehezebben boldogult. Ennek módját én nem mindig kérdeztem meg tőle, hanem megfigyeltem a helyzetet és ott segítettem, ahol tudtam. Például Tivadar bácsinak nem volt erőssége a szervezői munka, ezért pl. az evangélizációkat én szerveztem, de mindig az ő tudtával és közreműködésével.  Ez könnyedén ment, hiszen jóbarátok voltunk, természetes volt a szoros együttműködésünk. Ketten voltunk lelkészek a tanári karban, személyesen is az otthonát gyakran látogató barátja voltam. A közöttünk lévő barátságot nem a mindennapi értelemben kell elképzelni, hanem úgy, mint amikor egy fiatal őszintén tiszteli és szereti a szüleit. Ő nekem apám lehetett volna. Tiszteltem Tivadar bácsit azért is, mert édesapámtól azt hallottam, hogy neki kellett volna lenni Török István után a dogmatika professzornak. Tényleg olyan felkészültségű ember volt. Ízig-vérig Barth-tanítvány, maga Barth is becsülte őt. Ami a teológiai, főként a dogmatikai gondolkodást illeti, én tőle tanultam a legtöbbet.

 

Mivel nekem csak mint tanárkollégáról kell beszélnem, megpróbálom felidézni alakját úgy, amint forgolódott közöttünk. Szerintem egy cipője, egy kalapja, egy télikabátja volt és három öltönye. A fekete öltönyét viselte vasárnap a palást alatt, a világos szürkét nyáron a szünetben és a középszürkét a tanév folyamán az iskolában. Kirándulni is ugyanabban a középszürke öltönyben jött a hegyekbe, a cipője is ugyanaz a fekete félcipő volt, mint amelyben a tanórákra ment. Sálja és kesztyűje nem volt, ezeket fölöslegesnek tartotta. Ezt a puritán lelkületet a presbiter édesapjától, Rózsai Mátyástól tanulta. Rendkívül pontosan készült az óráira és amikor becsengettek, ő már indult is. Amikor rendbehozattam a gimnázium tulajdonában lévő képeket, úgy adódott, hogy Szabolcska Mihály volt diákunk portréját éppen a tanári ajtóval szemben lévő falra tettük. Amikor Tivadar bácsi kilépett a folyosóra, mindig Szabolcska Mihály nézett rá. Nekem pedig sokszor megköszönte, hogy ez így alakult, mert mindig arra gondolt, hogy őt Szabolcska Mihály keresztelte Temesvárott 1914 májusában. Az óráira gyakran ellátogattam, nem kimondottan kötelességből, hanem a tanulás szándékával. Ezt utólag is bevallom. A tanórán inkább előadást tartott, az interaktív óra fogalmát ő nem ismerte. Egyszer azt javasoltam neki, hogy a felsőbb osztályokban próbálja meg bevonni a diákokat a tananyag megbeszélésébe, ebben sok örömét fogja lelni. Egy hét múlva jelezte, hogy igazam volt, mert olyan diákok is hozzászóltak okosan, akikről azt gondolta, hogy nem érdekli őket a vallásóra. Az órák után, főként hazafelé menet a diákok mellészegültek és beszélgettek vele. Azért kedvelték a vele való beszélgetést, mert Tivadar bácsi nagyon tudott figyelni. Fürkésző kék szemei voltak, a szemüvegét gyakran feltolta és koncentráltan figyelt, látszott, hogy elméjével rendszerezte a hallott tényeket és majd csak akkor szólalt meg, amikor már mindent elmondott az illető. Ilyenkor aztán okos tanácsokkal látta el a fiatalokat. Lelkigondozója volt mindenkinek.  

 

A tanári szobában úgy kell őt elképzelni, mint aki egyfajta derű, jókedv, bizalom, tudás, bölcsesség, éleslátás tulajdonságok összességét hordozó, tekintélynek örvendő személy volt. Én úgy láttam, hogy a gimnáziumunk 80-as évekbeli tanári kara a debreceni gimnáziumi tanári karok között a legerősebb volt. Mármost egy ilyen jó képességű karban nem mindegy, ki a vallástanár. Tivadar bácsi egyértelműen és elismerten szakmai tekintéllyel bíró tanárember volt. A szünetekben mindig az olvashatatlan kis cetlikre írt vázlatát tekintette át, de néha jutott egy kevés idő a beszélgetésre is. A humorban „nagymesteri” rang övezte. Nem volt viccmesélő, de a helyzet-adta, rögtönzött humorban utolérhetetlen volt. Ezt szerették a diákok is és mi tanárok is. Elmondok egy történetet, hogy legyen némi fogalmunk erről. Amikor igazgatóvá választottak, első tanári kari ülésünkre készítettem egy kis székfoglalót, beleszőve az elképzelésemet gimnáziumunk jövőjére vonatkozóan. Várták is kollégák, kiváncsiak voltak rá, figyeltek. Hozzákezdtem. Aránylag még az elején jártam, úgy harmadánál, amikor Tivadar bácsi odasúgott valamit a mellette ülő Berkesi Sándornak, aki abban a csöndes és figyelmes hangulatban olyan megfeszült és visszafojtott nevetésbe tört ki, hogy ettől lerepült a felső inggombja és a fehér gomb ott pattogott a sötétzöld nagy tanári asztalon. El lehet képzelni, milyen vidám érzés fogta el a tanárokat! Szerintem az én igazgatói elképzelésem már senkit nem érdekelt, mert mindenkit az a kérdés foglalkoztatott, vajon Tivadar bácsi mit mondhatott Berkesi tanár úrnak.  

 

Voltak aztán a tanári bibliaórák, amelyek közül jónéhányat felvettünk magnóra. Kérdeztem Tivadar bácsit, hogy mi lesz kis jegyzeteinek sorsa. Eldobom, felelte. Kár, hogy nem hamarabb eszméltünk és a vasárnapi igehirdetéseit is nem vettük föl bővebben. Izgalmasak voltak még az internátusi bibliaórái, amelyeket az olvasóban tartott a IV-eseknek. Mindnyájan jegyzeteltünk. Én hét éven keresztül hallgathattam őt, olyankor sokat kérdeztük, beszélgettünk a takarodóig. Ezt nagyon szerette. Tivadar bácsi nekem egyszer visszaszólt a kijárati ajtóból, hogy ez számára a csúcspont a vallástanári munkájában.

 

Mint tudós tanár otthon szeretett dolgozni az írógépén. Rendkívüli koncentráló képessége volt. Sokat írt. – Egyszer a felesége elutazott három napra. Készített neki olyan ételt, hogy el lehetett tenni három napra a hűtőbe. Ica néni éppen írás közben magyarázta el neki: „Tivadér! Ott van a hűtőben három edényben a leves, a pörkölt és a krumpli. Amikor elfogyasztod, akkor mosd el az edényeket.” Tivadar bácsi annyit jegyzett meg, hogy három nap és három edény, plusz elmosogatni. Így aztán az első alkalommal kivette a levest, elfogyasztotta és elmosta az edényt. Második nap a következő edényből megette a pörköltet, a harmadik napra pedig már csak a krumpli maradt. – Nem tudom, sikerült-e valakinek rálelni két olyan írására, amelyre én is csak az elmondása alapján emlékszem. Az egyik: valamikor talán a 60-as évek végén lehetett, hogy egy zsinati pályázatra Szathmáry Sándorral együtt beküldtek 50 prédikációt, amelynek az elbírálásáról soha nem kapott értesítést. A másik: ugyancsak egy zsinati pályázatra beküldött egy nagyobb lélegzetű tanulmányt, úgy emlékszem, hogy a jeligéje ez volt: Fluctuat sed non mergitur. Annyit tudok még erről, hogy Huszti Kálmán budapesti professzor bírálta el, aki úgy fejezte ki tömören a véleményét, hogy elfogadná doktori disszertációnak. Amikor fölbontották a jeligés borítékot, akkor látták, hogy erre már nem nincs szükség.

 

Tudott kemény is lenni. Az ötnapos munkahét bevezetése a gimnáziumunkban az én igazgatói éveimre esett. Tivadar bácsi le is írta biblikusan megalapozott teológiai érveit az ötnapos munkahét bevezetése ellen. Az oktatási intézményben való bevezetését bűnnek tartotta. Még most is emlékszem rá, mit válaszoltam neki, ami őt bizonyos mértékig megnyugtatta. Rettenetesen tudott haragudni azért, ha az órájáról különféle indokokkal elvitték a diákokat. Ez a megbocsáthatatlan bűn kategóriájába tartozott nála. Lehet, hogy nem jól teszem, ha most leírom, mennyire mérges volt, amikor a Kántus sokféle szereplése miatt 5-10 diák hiányzott az órájáról. Az egyik vasárnap, amikor már csak ketten voltunk az istentisztelet után az Oratorium előtt, s mielőtt indultunk volna lefelé, ő odafordult hozzám és ezt mondta: mint igazgatónak tudnom kell, hogy akkor lesz rend az iskolában, ha a Kántus úgy fog működni, mint Maróthi korában voltak. Nekem fogalmam sem volt, mit akar ezzel mondani. Azt hittem, hogy valami magasztos dologról van szó. Látta az arcomon az értetlenséget. Akkor odafordított a freskó felé és azt mondta, hogy „ha majd a Kántusnak is négy tagja lesz, mint Maróthi idejében!” – Nyilvánvalóan értjük, mit akart ezzel kifejezni. A freskón, illetve szekkón Maróthi négy diáknak vezényel, akik a négy szólamot jelképezik.

 

A mai napon, amikor délelőtt jöttem be a Kollégiumba, megszólított két hölgy, egy idősebb és egy fiatalabb. Tanácstalanok voltak, keresték azt a helyet, ahol Rózsai Tivadarról lesz megemlékezés. Oda irányítottam őket, valószínűleg itt ülnek az Oratóriumban. Eszembe jutott egy kedves történet, hátha éppen arról a hölgyről van szó, akivel Tivadar bácsi felesége, Ica néni megismerkedett a vonaton, valamikor a 80-as évek elején. Nagyon jól beszélgettek, megszerették egymást és elhatározták, hogy leveleznek is. Ica néni kérte a hölgyet, hogy írja le az ő címét: Dr. Rózsai Tivadarné, Debrecen, Ember Pál utca 3. A hölgy váltig hangsúlyozta, hogy akit ő egyszer ennyire megszeret, nem felejti el a címét, nem szükséges Ica néninek aggódnia. Megígérte, hogy majd ír neki hamarosan. A levél azonban nem jött. Eltelt egy hét, majd két hét, levél még mindig nem érkezett. A harmadik héten aztán egyik nap a postás egyenesen becsengetett hozzájuk és egy levél volt a kezében. „Az a gyanúm, hogy ez a levél Önnek érkezett Asszonyom!” – mondta a postás. A boríték így volt megcímezve: Dr. Ember Pálné, Debrecen, Rózsai Tivadar utca 3. – Ez a történet az akkori postát is dícséri!     

 

Tivadar bácsival kapcsolatban vannak olyan dolgok, amelyeket nem igen fogok elmondani soha, ezeket úgy tekintem, mint a katolikus papok a gyónási titkot. Egyszer bejött hozzám beszélgetni és azt kérte, hogy a 70 éves születésnapján, a Nagytemplomban elmondott beszédemet örökítsük meg a gimnázium jegyzőkönyvében, mert azt tartja a leghitelesebbnek és legigazabbnak. Kérésének eleget tettünk, ez a magyarázata annak, hogy a beszédem szövege odakerült a gimnázium jegyzőkönyvébe. Még abban az évben, tehát 1984-ben nyugalomba vonult és két évig tovább szolgált. 1984-ben összeszámoltuk és addig kereken 240 diákot irányított, küldött a lelkészi pályára. Ez 14 hallgatót jelent évi átlagban, ami nagyon komoly eredmény. Éppen ezzel a tevékenységével kapcsolatos az a történet, amellyel zárni szeretném megemlékezésemet. Azért teszem ezt a végére, mert azt szeretném, ha róla az a kép maradna meg, amilyen komolysággal, de mégis humorral, derűvel, kacsintással végezte közöttünk vallástanári szolgálatát. Magam is érzem, hogy ezt a történetet csak lelkészi körben vagy refis baráti körben szabad elmesélnem, nehogy az utókor félreértsen belőle valamit.

 

Még a Péterfia utcai épületünkben tanítottunk. Egyszer lyukas óránk volt, hárman ültünk a tanáriban: Tivadar bácsival szemben ült Géza bácsi, mellette pedig én. Tivadar bácsi és én a következő órákra készültünk, Géza bácsi pedig matekdolgozatokat javított. Eleinte csend volt. Kisvártatva Géza bácsi hangos megjegyzéseket kezdett tenni egyes dolgozatírókról. „Ó, te idétlen! …  Te jámbor borjú!” Úgy kell elképzelni, mintha Géza bácsi magában beszélt volna, amidőn belemerült a dolgozatokba és közben a szidalmait mondogatta. Tivadar bácsival élveztük a helyzetet és összekacsintva csendben nevettünk Géza bácsi hangos megjegyzésein. A következő dolgozat írója azonban Géza bácsit jobban felbosszanthatta, mert mérgében ilyenformán fejezte ki magát: „hát ennek a Lacinak elment az esze, már egészen meghűlyült.”  Erre Tivadar bácsi somolygós arccal megszólalt a csendben: „Nem baj Géza, jó lesz teológusnak!”  Géza bácsi fel se nézett, továbbra is elmerülve a dolgozatban, szabadkozva hirtelen ezt válaszolta: „Na, azért annyira nem hülye!”  – Géza bácsi aztán tovább javította a matekdolgozatokat, nem is igen volt tudatában, hogy mit mondott, mi pedig Tivadar bácsival remegtünk a nevetéstől.

 

Ahhoz, hogy valaki jó tanár lehessen gimnáziumi szinten, három alapvető dolog szükséges. Mindenek előtt a tudás, aztán a pontosság és az oda illő humor. Tivadar bácsinál ezek az alapkövek gránitbiztosan megvoltak, minden további csak Isten eleve elrendelt akaratából adatott hozzá ráadásul.